Foltokból

Piros ruhában voltál. Másra már nem emlékszem tisztán. Amikor beléptél a kávézóba azonnal észrevettelek, de ügyefogyott kiskamaszként elfordultam tőled, s nem jeleztem hol vagyok. Meg amúgy is ültünk már páran az asztalnál. Homályos lufi-fejek, s túlontúl harsány kacajok rémlenek a többiekből. Szemem sarkából követtem kontúrod, hogy köszöntél a bártendernek, nekimentél egy cserepes virágnak, s hogy megálltál egy pillanatra a tükör előtt; foltosan igaz, de megmaradtak bennem. Aztán megtaláltál, s én felálltam, hogy felakasszam a kabátod. Előtte még erősen magamhoz akartalak szorítani, de minden erőm elszállt. Te szebben öleltél.
Kérdések ütőképes hada igazgatta bennem rozsdás páncélját, de egy csipetnyi feszültség is csúszott közéjük: Te miért ölelsz erősebben... Beszéltél, csak már nem tudom, hogy miről. A szemeidet figyeltem végig. Tekintetedben kerestem magam, s találtam is olykor. Teáztunk.

Aztán eltűntek a többiek. Egy foltozott ladikban csónakáztunk az enyhe nyárelőn. Távol mindenféle emberek ünnepelték a jó időt, s csodálták a tengernyi zöldet. Mi a folyó közepén haladtunk egyforma távol mindkét parttól. Én eveztem, de nem hátra - ahogy kell - hanem előre. S egyáltalán nem volt megterhelő! Itt is folyton beszéltél, s néha hozzám is értél; így éreztem igazán a szavaid mögötti lényeget. Piros blúzodra gyakran repültek apró bogarak, s egy tengerkék szitakötő is átmeneti nyugalmat talált egyszer rajtad. Parttalanul élveztük a partokkal határolt hangulatot. Csónakáztunk.

Egyszer csak a te városodban voltunk. Még működött a patikához közeli pénzautomata. Vettem le egy keveset, meg a telefonomat is feltöltöttem. Gondolatban siettünk valahova. Éreztem, hogy kopog a cipőd a kövön, pedig ültünk. Apró fülhallgatót csúsztattál a fülembe. Idilli volt a dal. Egy férfi és egy nő énekelte. Pont, mint mi. Akkor és ott. Egy férfi és egy nő. A zenére aztán elaludtunk egymás fáradtan nyüzsgő ölén. Egyek voltunk.

Milyen érdekes, hogy az álomban pont akkor alszunk el, amikor felébredünk a valóságnak...

Ösztönös

Én élem, te érzed szavaim rendjét
Betűkön poroszkáló robajának csendjét.
Kétágú létrán mászol te is az Ég felé,
S én értem, ha kérlelsz: ne akarj még!

Matrjoska

A legkisebb vagyok, s a rám ültetett, mázas bábok rejtekéből kiáltok levegőért!
De mégis vonzom fojtó alakjaimat, s dalolva huppanok esztergált ölükbe.

Éneklem sokszínűségük dalát,
s kérem egy újabb ruha rám illő foszlányát.
Testem testükhöz ér. Vonalaim felveszik pingált lüktetésüket.
S éjjelente a nappalok letagadják létezésüket.
Felnőve hirdetem már az ő igazságukat,
s bennük oldódva leszek kívánatos darab.
De a vidám kontrasztok mögött gyilkos fulladás lappang,
s észrevétlenül válok azzá, ki lenni sohasem akartam.

Miért lettem én óriások karmája?

Szürke

Még így is túl hangos vagy, te hó takarta vadóc illúzió! Férfiként lettem volna vágyad, de késő már a bánat; eltemettettél. Ha majd betölti az üresség félig hangolt lelkedet, ordíts fel! Izma dermedt tónusából hadd szaladjon kifelé az ének! Törje át szétszaggatott, cifra ruhád s fülembe váljon szürkeséged fehérré, vagy feketévé! Mert így lehet csak életed életemé...

Átlátod

A bűnök cifra gyolcsán
tiszta tündérek alkudnak
csókot. S a vén kaján
lakást vesz Budán.

Rend legyen!

A kisfiút már napok óta nem hagyta nyugodni a gondolat, amit atyjától hallott pár hete. Nem értette, hogy miért kellene kitakarítani a szobáját. Ő nem látta szükségesnek, s kifejezetten jól érezte magát összegyűjtött játékaival. A kis tűzoltóautó, a plüssmackók, s a legóvárak mind fontos kellékei voltak életének. Mindennek megvolt a maga szerepe, s egyiktől sem szeretett volna megválni. Annyira tele volt már mindenfélével a kisfiú szobája, hogy apja, amikor be akart lépni hozzá, egyszerűen már nem fért el a tengernyi szétdobált játéktól. Rendezetlenül feküdtek a földön a Jancsi-babák, a kisvasút mozdonyai, s széttört puzzle darabkák várták reménytelenül, hogy újra képpé alakuljanak...
Egyik délelőtt a gyermek az összes felesleges játékát bedobálta egy hatalmas zsákba, s minden erejét összeszedve elindult vele a kijárat felé. De a zsák csak nem akart kiférni a szűk ajtón. Megfeszülve tolta kifelé a sok kedves emléket, a szép órákat jelentő képdarabkákat, a tűzoltóautót, a már felismerhetetlenné ölelt plüssmackót, s ki tudja, még mi mindent! Az eredménytelen erőlködéstől megfáradva zuhant a földre újra és újra, s küzdött egészen addig, amíg apja haza nem érkezett. Most már be tudott lépni a szobába, mert gyermeke helyet készített számára. Látva fia akaratát, elmagyarázta neki, hogy lehet kivinni apránként azt, amire már nincs szüksége. S a gyermeteg játékok egyenként kerültek át ekkor a nappaliba, ahol már az édesapa döntött további sorsukról...

Mert Atyánk egészen addig nem tud belépni a szobánkba, míg ott rendet nem teszünk! Erővel, izgalommal, kísértésekkel és soha el nem múló bizalommal...

22

Sapkába kapó gondolat űzi ma megrögzött játékát
s eltévedt hullámhossz cibálja cserepes ajkát
a megemberesedett kölyöknek.

A tegnapból meg csak annyit tanul ő
hogy kettő meg kettő
néha pont huszonkettő.

A holnap, hogy mit hoz, tudja Isten
kiben ha bízol, sosem ereszt el!

Repülés

Légypapírodon lettem foglyod, ádáz vadász
s áttetsző szárnyaimat rég kitépte már a ragacsos máz
Ujjaiddal olykor megcsiklandozol, hogy el ne múljak
s meghátrálva sajnálkozol, hogy rászáradtam a papírra.

Repülnék én, hidd!
Te ragasztasz újra
Itt a szárnyam, vidd!
S állj odébb, te...

A bárány

A néma muzsikus mészárszékén dalból van a bárány. Nagy úr a vég, s hallja is már-már, tenni mégsem tud, hisz hangszálai a kórtól vagy a kortól rezzenéstelenül feszülnek torkán. Kétségbeesett pillantások árnyai izzadnak a zölden zúgó terem falán. A zenész kést ránt, a lekötözött áldozat nagyot sóhajtva hunyja le szemét, s egyszerre pattan el nyakukban az ér. Mert a néma muzsikus mészárszékén dalból van a bárány...

Időben

Most akarom a végtelent! Görcsösen rángatom idővonalam vastag fonalát.
Méregetem távoli tervek meg nem jelent mérföldjét a jövő asztalán.
Tenyerem bőrét pengeként hasítja szét testem súlya,
s az érdes kötél borotválatlan kóca.

Mégsem mozdul, nem jön felém.
Röhögve marja lelkem a mögöttem lévő ízetlen maradék.
Martaléka vagyok csöndes árnyak szarkalelkű ábrándjainak csupán.
Te miért nézel mégis testvérként rám?

Megkísérelnéd megfogni, s velem ráncigálni az életet,
vagy kacsintanál s hagynád, hogy repüljek mellőled?
Voltál kő, miből faragtál nekem hízelgő élvezetet.
Most szikla vagy, csak már nincs kedved hozzám csiszolni éledet.

A meglepett

Tejfehérré vált az égbolt, s én csak döbbenten néztem. Éjjel ébredő lényem kémlelt pókhálós odújából, s kereste kontúrját meglepett angyala lábnyomának.

Látta a remegő lég sziszegő játékában,
a hatalmas lombok lomha halálában,
a falra függesztett kereszt árnyékában,
de legfőképp saját alakjában
találta.

A tetten ért felnevetett, s gyorsan el is szelelt a remegő léggel.
Át a hatalmas lombokon vitte útja, de a keresztet azért csak itt hagyta!
A kis csacska...

Voltomnak

Ajkad ajkamba harapva hazudna
Visszajáró vigaszt védtelen arcomra
Féltett fényem reszketve aggódna
Míg kéjes kincsed rajtam alakoskodna

Tested tévelygő temploma éledne
Újdonsült programmá engem téve
S nem hallaná kiáltani ingoványos létem:
Visszafelé járó időm, kérlek, még ne!

Balázs Mónika Bharátnak

Ugyanúgy mondjuk ki egymás gondolatát
Részegesen óhajtjuk társunk vigaszát
Erősen szorítjuk hajónk ballasztját
S józanul várjuk a tapasztalás múlását

Tárgyakat öltöztetünk új ruhába
Lassabban lépkedünk kockáról kockára
Bohócként fújunk gyermekkorunk sípjába
S táncot lopunk az őrjítő fogságba

Tesszük ezt azért,
hogy kedves közönségünk
felnevessen újra
pár lopott aranyért

Foltos

Forró veríték a homlokon
voltam
Reménytől hátráló tűnődő tünemény
voltam
Kabátod sarkán mesterkélt illat
voltam
Pár pillanattal ezelőtti látomás
voltam

Vörösen izzó harsány folt
vagyok
Tű a megakadt korongon
vagyok
Húron futó remegő hang
vagyok
Olyan büszke, mint te
vagyok

S újra egészed része
leszek!

Teljesebben

Ma majdnem megcsörgettél, mert már kevés a mindenség,
amit buzgón álmodtál mellém.
Egyre hangosabbnak hallva tarka szárnyak suhogását,
s fényes csőrök dallamát
éled az egekbe magasztalt matéria megárvult végnapját.

A lekapart kréta zokogó porán át vöröslő tekinteted
a kilakoltatott után mered.
Majd szavak elkobzott sóhaja óhajtja újra neked szegezni,
s igazsága okán századszorra is kérdezni:
Akarsz-e gyermekem feltételek nélkül bennem élni?

Mondod, mi van?

Saját szavad sava mar marasztaló mérgével
kacifántos kalandot bejáratott barátságaidba.
Rég eltűnt rendszerbe szervezett szervezeted kiáltana levegőért,
ha nem oltanád be napról napra a biztos bódulat badar bájával.
A lenézettek meg felélednek,
s holmi pimasz kamasz arcátlanságával ütnek pofon.
A beígért bégetés mégsem lett oly édes,
mint mit megsárgult cetlik cukros hazugsága ígért.

A sor végén van apró; hozok egy kávét...

Randevú

Majd egyszer túlemelkedvén nyűgös neszek
hangulatkavaró ócskaságán te is eszmélsz!
Hiszem, hogy álmos fürtjeid gondolatnyi bája
nem hirtelen gombnyomása csupán a meredek légnek.
Dallamos jelened izgalmas órája hidd,
hogy hamarosan megdermed,
s ekkor fogsz egy tétova percre megőszült angyalod
kortalan arcára mosolyogni.

Mert elég egy pillanatra nem figyelned, s máris ott állsz.
Magad előtt...

Távol

Ki nekem voltál, nincs többé. Maró foltja a záradéknak hasít mély szántást, mit csak egy nemes olló metszhet ki. S látom, el is feledtél pajkos kedves. Ne hidd, hogy unalmas, s ne gondold, hogy szürke, mert igenis napról napra menetelek feléd, vagy felé. Lázálmok közhelyes sóhaja tépázza szét most hitvány álmok meghitt odaadását bennem, s badar szavak zilált visszhangja olt új jelent e dombosabb földbe...

Ne lopj!

Te nem számolod, már én sem. Pedig hidd el érdemes lenne! Sokszor történik úgy, hogy észre sem veszed. Lassan már én is megszokom a könnyedén elejtett, s rejtve rejtett kacér kétely keresztjét. Tudd, hogy nem kell így történnie! Mi túl finomak vagyunk ahhoz, hogy engedjünk egymásnak. Vagy leginkább gyávák. Közhelyekkel vagdalkozó, angyalbőrbe csúsztatott ébredni vadul vágyó lelkünk csak meredten kémlel párás szemünkön át. S megrögzötten lopjuk mások zamatát...

Érzed?

Újra érezni akarom!

A barack zamatát,
a kert harmóniáját,
az agyag ragaszkodását,
a rigó fekete füttyét,
az út bizonytalan szélességét,
szavaim lüktetését,
a barátság áldozatosságát,
a mikrofon-ízű tömeg formálódását,
az éjszaka nyugalmát,
az érintés megfakult izgalmát,
a fények kalandját,
a Titok misztériumát!

Kilépve kreációk zsémbes rabságából, s felakasztott vágyak diszharmóniájától elidegenülve frissülni a csermely csobogó meséje alatti szürkés ágyon. Mert itt lelek lassan csak tisztaságot...

Meg-nem-éltető

Igen. Akkor és ott hiányt hagyott. A darab nem teljesedett be, s sosem szólt úgy, ahogy megkomponálták azt. Évek teltek már el, most mégis oly közeli minden. Álmomban mindig az vagyok, ami utálok lenni, de valahogy csak magasztosnak tűnik az a vizionált, poros való. Nyughatatlan idegszálakon táncolva eszmél ő, s mindaz a varázs, amiről tudom, hogy most nem szabad. De lehet-e egyszer? Vagy hallgatva éberebbek szavára kelni kéne végre? Nem, nem akarok. Bőszen melengetem, mintha lenne értelme az álomnak, s várom a megfejtést testemen is érezhető formában. Uram csak akkor adjad, ha tényleg látod értelmét!

Vonagló vakolat

Tégy ellene! Lépj nyakára a kísértésednek, s tipord el kegyetlenül!
Büszkén őrizd a titkod, míg meg nem találod megfejtőjét!
S ne higgy angyalarcú buja bájak békétlen bitorlóinak!
Mert elárverezik az ártatlanságot, míg te csendben imádkozol...

168 óra

Mi mindig csak korszakolunk. Nyitunk, fenntartunk, s végül zárunk. Bátorság kell mindehhez. A kezdet a legegyszerűbb általában, a fenntartás édesen keserű, a szakadás pedig akármennyire is ideologizáljuk kegyetlenül maró. Amikor lerakod, odaadod, elhagyod gyakran visszacsap, s nekiáll követelőzni. A szakasz nem érzi még helyesnek a végét. Akármennyire hazudják is ezt neki..

3 x 160 karakteres szakadás

Rengeteg kérdés szorongva szakad elő,
s némán várják, hogy válaszra leljenek.
Mindeközben epedve kesereg bennem a lélek
a meg nem értettség múló talányán.

Találkozva határaimmal, s mások baját hallgatva várom,
hogy csonkig égjen a gyertya,
s a félig fogyasztott pohár zaj-óriása nesszé híguljon ereimben,
s ne akarjon többé!

Elhamvadt a viasz, s vélhetőleg vitte velem véletlenek várakozását.
Belé temetkezve pihenek most meg
magányos párnám megszokott sarkát
üresen hagyva.

mert ennyi jutott...

Csóva

A fényt csóvákra bontja a füstölgő feszültség, s nem hagyja folyamát áradni. Kacifántos formák kalandozva csacsognak egymással az éjben, s hátad mögött beszélik ki fogantatásuk baját. Virgonc bájuk tűnő manifesztációja csupán harsány lángolásodnak. S ha ez nem lenne elég, még kerted ültetett növényei is árnyékot vetnek pironkodó orcádra.

Rianás II.

Hívtalak, s te jöttél.
Pár kihazudott éjre elzártuk különc világunk olajozott csapjait,
s levertük fejünkről kérkedő kalapjainkat.
Emlékszel szentem be szép volt?

Meztelenül ültünk a kis homok-hajón,
s nem dühítettünk vele senkit sem.
Csöndesen csüggtünk egymás harmat hangú hangulatán,
s ha kellett, csendet cserélt bennünk a tiszta társas magány.

Vagy ez mind csalfa álom volt csupán?

Túlcsordulósdi

Lassan peregve merengsz végeláthatatlan számok mezején. Kicsapódik a nyers erő, s nem akarod kontroll alá vonni. Forradalom! - kiáltod, s zilált lelked egyre könnyedebb. Üvöltve tépnéd szét ellen-gyarlók bűneit. S vágnál fejszét okosok fejébe. Most már egészen légiesen mozogsz. Alázatot követelsz, de közben te sem térdelsz. Pedig így lenne a legnehezebb megdönteni téged. Értelmetlenek szavába vágva hinted hited, s folyton csak kiáltasz: Érts! Hallgass! Fogadj már végre el! De a tégelyed feszes felszínére hulló cseppel továbbra sem tudsz mit kezdeni...

Kép-pont

Tengernyi pixel állítja már legyőzött hadtestét újból eléd. Végignézel a dárdákon, s összeszoruló szíved a varrás mentén elreped. Simogatóan csurog meleg véred lelked sivár árkaiba, s fájdalmasan eszmélsz: a megvívott küzdés temetett teste ott áll előtted. Mosolyogsz magadra, mint aki nem tudja, hisz az elvillant vakufényben még tényleg nem sejlett a beletörődés zápora. Hosszasan mosódik a vihar zaja, s minden új mennydörgés után pusztító talány ás újabb árkot lakatlan ajkadra.

Labdák

Ezernyi színes labda gurul szerteszét. Jól tervezetten haladnak útjukon. A kékek után kékek, a sárgák után sárgák, a bordók után bordók szaladnak. Néha pattognak. Már majdnem kész a sokszínű forma, melyre hívva lettek, amikor egy kék kidurran. A szomszédos sárga igyekezve veszi át a helyét. De ekkor elkezd torzulni a forma. Már nem követik egymást a színes labdák. Vírusként fertőz a hiány az alakzatban.

A tervezettből beláthatatlan lesz, összeütköznek a gömbök, s egymást elpusztítva megszűnnek létezni. Csak egy bordó marad épen, a Forráshoz legközelebb álló. Lassan fordul egyet a tengelye körül, s visszagurul Teremtőjéhez.

Kérsz még?

- Tölthetek?
- Tessék? Ja, persze, kérek még!
Kati remegő kezével emelte fel a karcos poharat, s teletöltötte azt. Erik unottan tekintett ekkor kedvesére. Most miért kell ez? - kérdezte kicsit talán felindultan. A lány arcán kifakult a ragyogás, s hanyagul vetette oda: Csak.
- Nem érzed, hogy nem tehetjük meg?
- De.
- Most mégis mit mondtam volna nekik?
- Semmit.
- Figyelsz rám egyáltalán Kata?
- Persze.
- Aha, hát akkor mond el te, én kiszálltam!
- Jó, majd én; úgy sincs semmi közöd hozzá.

Csengettek. Az ajtón belépő alakok leültek közéjük, s ekkor Kati megszólalt.
- Tölthetek?

Visszaössze

Neked van igazad. Mindig mindenben. Te vagy a tökély!
Bíboros pillén sikló tünemény.
Fecsegsz, mint pindúr pandúr a kicsi tanyán.
Szépen csengő pipafüstízű szófoszlány.
Cikázol mint valami megvadult veréb.
Vergődő létben múló remény.
Játszol velem, ajkatlan barát?
Nézz csak, s bólints ha eltalált!

Varroda

A mély sebet illik összevarrni. Könnyebben gyógyul így. Sérült bőrrészleteink közelebb kerülve egymáshoz gyorsabban találkoznak, s újra eggyé alakulnak. Kicsiny dudor marad csak utánuk, s idővel ez is eltűnik. De ha nem elég ékes a varrat, nincs kitisztítva a seb, elfertőződik életünk. Újra fel kell szakítani, ki kell mosni, s így talán már össze se kell ölteni. Magától gyógyul az be, s nem marad csúf heg utána. Ha mégis, nyisd hát fel újra s engedd, hadd vérezzen! Egyszer csak abbahagyja...

Katt-Katt

Szemem a keresőben kutat. Nézem az értékeket, hogy minden stimmeljen. Állítanám is őket, de csak nem enged nekem. Túl világos, túl sötét, túl éles, zavaróan homályos. Küzdök nagyon. S jajj, a kompozíció... Távoli, közeli, beállított, spontán. Csak nem látom benne, amit szeretnék már nagyon, s már majdnem feladom. Várj! Inkább fel adom...
Ő beállítja, én csak megnyomom. S láss csodát, ujjam tökéleteset exponált! A kép olyan, amilyennek most lennie szabad. S nem, már nem akarom retusálni...

Én Téged...

Ismerlek
Szeretlek
Tisztellek
Engedlek
Nézlek
Elhívlak
Megéllek

Ösztönös
Létem
Epedő
Lelki
Játékán

Át
Talállak
!

Férfias

Csend van. Kívül van. Nem akar belém költözni, pedig vágyom rá. Lelkem összekuszált mozaikos láncai egymást fedve nem engedik belém. Lehet nekem is sírni kellene, mint annak a lánynak a szomszéd asztalnál. De - mint mondják - nem lenne férfias. Mert a könny nem férfias. Férfias viszont, ha csúnyára csinálod magad egy kocsmában, s férfias így fenyegetőzni is. Férfias továbbá emberekkel játszadozni. Nagyon férfias kihasználni a másikat. Férfias, ha lopsz, ha hazudsz, ha csalsz, ha félrelépsz. Férfias az is, ha gyengéden díszes álarcot kreálsz mocskos pofád elé. S ami talán a legférfiasabb, ha fogyócikként tekintesz a nőkre az életedben...
Azt hiszem jogos, ha azt modom: nem vagyok, s nem is leszek soha eléggé "férfias"!

Hézagos

Agyoncizellált lelkem megfutamodik.

Epedve lesi az alkalmat, hogy repedéseibe nedves földet öntsön.
Hazudna, rabolna is érte, csak nyerné el végre áhított formáját: gömb alakját.

Egyenletes, csillogó felszín, de üdítő volna
S nem tudná meddig gurulna.
Útja hívogató gödreibe nem szorulna,
futna tovább, az újba bátran szaladna.

Nem, még nem lehet. Legalábbis nem veled,
te ismeretlenül is oly' kacér termőföld,
miből egyszer gyarló testem,
s szikkadt lelkem talán fenségesebb valót ölt.

Mosógép

Annyi minden hozzánk ér, s bemocskol újra és újra. Ránk borul az ideológiai fertő. Egyre szennyesebbek vagyunk, s elkezdünk így is viselkedni. Tisztátalanul. Türelmetlenül várjuk, hogy vizedbe megmerítkezve visszanyerjük igazi színünk. De te nem mosol ki minden nap, mert még kifakulnánk, vagy beléd fulladnánk. Időről időre jelzel csupán, hogy már nagyon megértünk a találkozásra veled.

Ellep, leenged, megint ellep a víz.
Mosópor, öblítő, vízlágyító.
Ellep, leenged, ellep.
Teker, csavar, rezget, ráz.
Ellep, leenged, ellep.

Egymáshoz simulunk amikor jön a centrifuga, s élvezzük, hogy testünkből elszáll a sötét víz. Olykor meg is festjük a másikat. S ha elég erős volt a mosópor, akkor színünk a másikba általad örökké megmarad...

Edie Sedgwick

Más kép, más hang, s pár millió túlórázó tikkadt sejt. Véletlenek tudatos egymásutánjából befogadott ingerhalmazt próbálsz újrakeverni. Kritizálni akarsz, s fityiszt mutatni egy másik koktélnak. Aztán egyszerre már ott díszelegsz félbevágott olívabogyóként a pohár szélén. Persze, hogy minden zavaros! Filmet forgatsz te is; ismerős a főszereplő. Idegen helyzeteket élsz át mégis picit olyannak, amilyennek igazából akarnád. Egy hasadékába esel az időnek, s baromira nem is akarsz onnan kimászni. Minden olyan idillivé kalapált ebben a kis rejtekben. A tökéletes emberrel vagy végre egy vásznon, aki tökéletesen viselkedik veled.

Tökéletlen tökélyt hazudik már megint az agyam öt percben, kortalanul vágyódó lelkemnek...

Áradás

Mélyen rejtező titok töredékek nőnek óriássá,
s megállnak előtted.
Bátran emeled rájuk tekinteted,
s már nem remegsz meg többé.
Folyékonyan fojtó fájdalmunk együtt foszlatjuk szét.
Lelkünk potyogó talánya a kiaszott földet életre kelti,
s részévé csendesülünk a fel nem fogható
pünkösdi Jóságnak...

Sok pont sok (Béta)

Tudsz-e tisztán közeledni? Akarsz-e finoman, lépésről lépésre haladva menetelni? Vetítesz, vagy csak olvasod? Várod a pillanat varázsából fakadó lélegzetnyi foltot vagy megtörölve homályos szemüvegedet tisztán akarod? Akarod? Szinte csak hiányod tükre csorbul néma mosollyá...
Oly édes lenne katalógus, s információdzsungel nélkül! Töröd a titkot, s egyszerűsíted a kételyt te is. Én is. Értelmed vesztve, vizionált alakok közül mazsolázgathatsz csak.

Üdvözöllek homályosan páratlan valóság!

Használati utasítás

Nekem ne mondd, hogy ismersz! Esetleg sejtheted... Bár nézve téged, s a rád rakódott nehézséget, még ezt sem hiszem. Akarsz ismerni, s meg akarsz érteni? Hát, kincsem, ahhoz engem először el kellene engedni! S elméd kristályként karcoló élét homályosra csiszolva Valakit megkérdezni rólam: Kell őt szeretnem? S ha igen, hogyan tegyem? Ki ő bennem? Én ki vagyok magamban? Tényleg, én ki vagyok magamban...
S amikor majd önátadva, ezt-azt megtartva, de Benne élve találkozol velem újra, akkor már mondhatod, hogy ismersz. Teljesen...

Alszol a vállamon

Alszol a vállamon, alszom a válladon. Ébresztelek, ébresztesz. Érintelek, te hozzám simulsz. Csendesen játszunk a vak sötétben. Olyannak érezzük egymást, amilyennek akarjuk. Eszközzé tompuló testünkből kilépve vágtázunk ösztöneink szavára a tovaillanó megnyugvásba.
Felizzik a vágy, s képtelenek vagyunk a csendet tovább ringatni. Szólalsz, szólalok. S a varázs egy pillanat alatt szétszakad, majd újra összeforrva pimaszul legyintve felsőbb szabályokra fülünkbe duruzsolja a képletes képtelent.

kósza gondolat Zorán: Alszol a vállamon c. dalához

Kő

Dobálom Rád. Hol kisebb, hol nagyobb sziklákkal borítom vérző tested. Minden nap súlyosabb leszel tőlem, de Te csak szelíden nézel rám. Fel sem szisszensz. Hogy bírod? - kérdem, s a kétely már a kiejtés pillanatában szerteszét foszlik. Szeretsz, tudom. Engedsz, bírsz és tűrsz. Hisz ezért teremtettél!
Néha próbállak felemelni, s lerázni rólad lelkem rád tapasztott sarát. Oly nehéz vagy, s mégis oly légiesen hagyod, hogy segítselek. Vagy inkább magamon segítsek. A por még szál körötted, mi mélybe hulló, szétomló köveimből maradt, s én máris újabb kavicsokat dobálok Rád. Pedig, nem akarlak én bántani...

Inverz

Ó, ha megfordíthatnám!

A nappalt éjjé
A múltam jelenné
A láthatatlant tapinthatóvá
A meg nem éltet valóvá
A távolságot szomszédsággá
A bódulatot józansággá
A bűneimet erénnyé
Az érthetetlent érthetővé
(...)

Végem lenne...

Hang

Táncolj!

Táncolj, ha szól a zene! Repítsen a ritmus, s ne tudd, hol a határ! Repülj fel szentem furcsa magasba, s ne aggódj, hogy várnak-e ott rád! Szállj messzire, mint szürke fuvallatban a szalmakalap a sárga mezőn! Majd ragadd meg a pillanatot, mikor meghasad, s vállról omló fátyolként hullj a földre! Temetkezz tompa táncodba, s testetlen hullámokon ringasd el magad! Lassan, lassan ringasd! (...) Találkozz végre magaddal, s mutatkozzatok be némán egymásnak! Kérlek...

Színház

Színház minden. Te is színész vagy. Hol jó, hol rossz, de valaminek mindig lenned kell a színpadon. Ugráló majomból gyorsan alakulsz higgadt bölccsé. Érdekes közszereplőből leszel hétköznapi darab. Széttörheted rogyadozó tested, s változhatsz hőssé! Mit akarsz kedves? Leszel-e példakép, vagy inkább botránkoztatsz furcsa valóddal? Ki vagy te valóban? Maszkolt hőse a tiszta létnek vagy vonzó arca a romlott világnak? Játssz csak!

Tisztelettel: egy barátból silányult kolléga

Tisztán

Kicsöngettek az utolsó óráról. A zajos gyermeksereg ezerfelé indul az iskolából. Szakköre, ebédelni, hazafelé, játszani, randevúzni, sportolni. Ahányan vannak, annyifelé szaladnak. Egy kivétellel. Franciska nem lép semerre. Lábai mereven tartják kimerült testét. Elfáradt az óráktól. Eminens tanulóként buzgón jegyzetelte végig a napot. Kérdezett, válaszolt, aktívan vett részt az előadásokon, s mostanra minden ereje elhagyta. Lassan kezd el sétálni álmosan figyelve a kirakatok sokszínű kínálatát. Egy előtt sokáig időz, s valami újszerű érzés kúszik gondolatai közé. "Kávékülönlegességek!" - hirdeti a tábla. Franciska soha nem ivott még kávét. Itt az ideje egy picit felnőtteskedni - gondolja, s határozottan belép az étterembe, megkeresve a leghátsó asztalt.

Mit hozhatok a szép hölgynek? - kérdezi a pincér kacérkodva
Egy, egy kávét! - érkezik a bizonytalan válasz.
Hosszú legyen, vagy presszó? - kötekedik a felszolgáló
... legyen presszó! - feleli a leány

A rendelés elkészül, a pincér készségesen teszi a kerek asztalra a tálcát.
Milyen kicsi a pohár - csodálkozik Franciska, s óvatosan kortyol belőle. Kínok között nyeli le az első keserű cseppeket. Ez nagyon rossz így - gondolja, s teletölti a csészét cukorral. Kevergeti, fújja, játszik a habbal, majd a következő korty után örömmel nyugtázza az eredményt. Így finom! Sok sok cukorral! Évekig minden nap rutinszerűen ül be kávézni. Mindig ugyanazt kéri, s ugyanúgy issza: édeskésen kellemesen. Így jó neki. (...)

- Hölgyem! A szokásost?
- Hogy mit? - tér vissza Franciska messzire tévedt gondolataiból
- Presszó, sok cukorral.
- Nem, nem köszönöm a cukrot már nem kérem. Tisztán hozza minden nélkül; hadd józanítson!

Villanypásztor

koppkoppkoppkoppkoppkoppkoppkopp

Karcsú csípő ritmust dallamol,
Oktondi srác kóláért hajol,
Pásztorával zajos tömeg zakatol,
Pupillád éle gyakrabban maszatol.

koppkoppkoppkoppkoppkoppkoppkopp

Frázis

"Ha Isten is úgy akarja..." Mondod csak, vagy éled is? Szép szó a szádon, vagy keresztséged titka tör felszínre néha? Tudom, ezt kiáltani a legegyszerűbb, ha logikánk végéhez érünk. Egyszerűen csak félünk. Félünk megfejteni a másikat, s tán magunkat is. Kényelmesebb passzolni egy felhőn ülő szakállas öregúrnak a kérdést, s választ nem várva mégis várni az óhajtottat. És ha nem azt kapod? Akkor nincs is szakáll, meg felhő se, meg téged nem szeret még anyád se! Ugye, kincsem, ráhibáztam...
Révedjünk picit messzebbre! "Ha Isten is úgy akarja..." Úgy, ahogy neked a legjobb! S ezt most hadd ne kelljen megmagyaráznom! Mert azt hiszem, hogy ez az a titok, amit se te, se én nem akarunk tudni. Mert még megijednénk tőle...

Értelem

Megfeszül bennem az akarat. Érteni, érted, érteni akarlak! - üvöltöm, s az erezet egyre inkább lenne bőrömön kívül, mint belül. Lassan ernyed, s elnyugszik az izom. Hagyom... Nincs mit tenni. Ennyi. S kaotikus összhangban zihál tovább a lélek. És a Lélek? Ő a pillearcú csók a nedves arcon. Mindig jön, hogy tartson.

Hittem, hogy értem.
Már tudom, hogy nem értem.
Értem nem érthetem.
Ezt kell megértenem.

Csak ne vágyódna időről időre kócos agyam a ... Pssszt! Ne tombolj újra! - súgja. Úgy akarja... Hiszem, hogy úgy akarja.

Magyar zenekar

Rianás

Valóvá szelídülő lehetetlen
Hiányt hagyó viaszos vonó
Érthetetlenül gazdag kegyelem
Pajkosan daloló apró manó

Összefonódó tiszta illat
Párásan mély barnaság
Sose volt rózsa-összhang
Álombéli kalandos rianás

Tükör

Falra akasztva függsz fojtó fonaladon. Eléd áll, szinte hozzád simulva kérlel, hogy szépnek mutasd. Foncsorod pattogva peregne szerte az üvegről, s hagynád hogy lássa, mit eddig látott: homályos árnyékán keresztül a tarka virágot. Inkább hagynád, hogy cipők talpán széthordjanak, s valahol újra összerakjanak. De Valaki nem engedi utad szélesedni. Újra és újra karjába vesz, s visszahelyez a szétkarmolt, repedezett üveglapkára...

A fákhoz

Délcegen álltad sokáig az erőket. Aztán emberek jöttek, s elkezdték gallyaidat metszeni. Egyre közelebb haladva törzsedhez fosztottak meg díszes gúnyádtól. Lábaid erezetén érzed, hogy egy karmolva kúszik rajtad, s végigkarcolva bőröd a nyakadba ül. Néz egy ideig, s keresi a megfelelő szerszámot hozzád. Nagy, erős fűrész kell, mert igazán nyakas vagy. Babrál még picit, majd nekilát az örökölt munkához. A por kilószámra hull szemedbe, de már meg sem lepődsz rajta. Tegnap társad hullott a porba. Tudod mi következik. Fejedtől megfosztva, felaprítva rogysz össze. Jönnek sokan s, elvisznek ezer helyre. Kandallók tűzén égsz el pillanatnyi meleget adva, vagy raklap készül belőled exportra. Már nem tudod, hol vagy, csak azt, hogy hol voltál. Gyökered még megvan, de már azt is kifordították. Még mindig álmodsz szép Magyarország?

Kell?!

Jót nevettünk. Szinte folyamatosan dolgoztak arcom apró izmai. A papírkutyák című magyar vígjátékot láttuk. A vetítés előtt a film rendezőjével beszélgettem, aki készségesen válaszolt is minden kérdésemre. Ő a Tv2 programigazgatója, s dolgozott az RTL klubnál is ugyanebben a beosztásban. A rögzített interjú után szerettem volna kötetlenül is beszélgetni azzal az emberrel, aki milliók szórakozásáról dönt. Kérte, hogy ne kérdezzem a tv-ről, most nem azért van itt. Értem, de... - és azért megkérdeztem. Vélhetőleg nem azzal kellett volna kezdenem, hogy miért kell képernyőre tűzni "Józsi barátot" és miért kellett német licencet vásárolva annak idején Mónikát felfuttatni... Sajnálom, de ez érdekel. Válaszából megtudtam, hogy nem kell nézni annak, aki nem akarja, több, mint 70 magyar nyelvű csatorna közül válogathatunk. Ez igaz, csak azt felejti el a művész úr, hogy a lakosság jelentős hányadánál a fent említett két csatornán kívül kevés más adó fogható. Neki sem kedvencei különben ezek a nézettségi csúcsokat produkáló műsorszámok. De kellenek... Kellenek, mert kiragadnak a valóságból, s más nyomorába repítenek. Kellenek, mert sokkal olcsóbbak, mint értéket közvetíteni. Kellenek, mert már erre van a legnagyobb igény. A semmire... Ezen a semmin páran meggazdagodnak, egy nemzet meg totálisan elbutul. Mert ugye akkor a legjobb nekünk, ha gondolkodnak helyettünk. Féltem műanyag hazámat...

FankaDeli - Magyar földre

Mérleg hinta

- Mérleg hintázzunk!
- Nem, nem akarok.
- Leszek a barátod! Mérleg hintázunk?
- Jó, mérleg hintázzunk.

Felültek az üres mérleghintára, s elkezdtek játszani. Hinta, palinta, hinta, palinta,.... Így ment ez sokáig.

Egy idő után egyre nehezebben lendültél a magasba. Kerested a nyugvó pontot, ami mindkettőtöknek jó. Már csak félig emel fel, már addig sem, már alig mozdulsz el a földtől... Hiába ugrál barátod a hintán, már egyáltalán nem emel föl. Kétségbeesetten néz rád, s nem érti, mi oly' finoman működött eddig, most miért merevedett meg. Riadtan kéri a többieket, hogy segítsenek rajta, rajtad. De senki nincs ott, nem akar mellé felülni, hogy lehozza a bódító magasságból, s téged felemeljen. Nézed őt, hogy tipródik önmagával. Ugorjon le, s mondjon meg az óvónéninek? Vagy várjon csendesen, míg magától újra egésszé válik, s már, legalább félig meg tudja emelni súlyos valód. Észrevétlenül leszállhatnál a játékról, s hagyhatnád, hogy a barátod a földre zuhanjon. Nem teszed. Nyugalomban ülsz, s nézed, hogy keresi Megmentőjét...

Kommentár Pálfi György "Nem vagyok és nem leszek a barátod" c. filméhez, s egy szerető leányhoz

Csaló

Szia, itt vagyok! - lehelem szememmel felé, s ő érez, látom. Gyorsan kapja el tekintetét, hisz mégsem nézhet sokáig. A megítélés fontos az ő szakmájában. Dolgozik, sétál. Pillantásaink újra és újra egymásba vesznek. Mit talál bennem, s én mit találok benne - kérdezem minden összefonódó pillantáskor magamtól. Borzongató...
Elmegy, hagyom. Inkább leinfózom. Majd, mikor hazaérek, fellapozom a katalógust, s sokáig nézem. Túl gömbölyű, vagy nem is, inkább vékony. Olyan kis, nem is tudom; inkább tovább lapozok, hisz oly sokan vannak még a katalógusban! Darabbá degradált pajkos leányok...

Hangulat

Mostok

Mostok szőnek be mindent. Olyan megismételhetetlen pillanatok, melyekben csak remélheted, hogy egészként voltál jelen. Kár utána gondolkodni, hogy helyes utat választottál-e, vagy, hogy volt-e egyáltalán másik? S ha létezik is, meglátod-e valaha...
Kérdezz-feleleket játszol már magaddal is. S egyszerre elfog a kétely: tényleg a mostokban kell magad meglelni? Vagy hagyni kell inkább, hogy felkapjon a sodrás, és álmok nélküli bögrerepesztő dermedtségben pihenni hagyjon addig, míg ki nem isznak. Vagy míg észrevétlenül rá nem száradsz a pohár falára...

Escape

Hűvös tűz

Didergek a tűz mellett. Lángol, de mégsem ad meleget. Néha, egy-egy szikra fagyott bőrömre pattan, de kialszik nyomban. Ülök a táncoló lángnyelvek mellett, s ösztönösen dobálom rá a gallyakat, korhadt fadarabokat. Pattog, s ijesztőn közelít, de én nem hátrálok. Lángra kap a nadrágom, a kabátom, s már minden ég rajtam. Már egészen benne állok, s hagyom, hogy végezze keserédes munkáját. Kiáltok, mert egyre fájóbban nyaldosnak a lángok, s közben új ágakat dobok égető tüzemre. (...)
Térde rogyok, s már nem szítom tovább. Bólintok inkább az előttem álló Arcnak. Ő hűvös vízzel lelocsol, s gyufát helyez már alig pislákoló szívem mellé...

Ajándék

- Apa, apa! LEGO-t kérek tőled!
- Fiam! Miért akarsz LEGO-t?
- Szeretnék új dolgokat építeni! A kopott fakockát unom már.
- Jól van, meggondolom.

A gyermek napról napra izgatottabban várta édesapját esténként. Figyelte kezét, van-e nála plusz csomag.
Egyik délután szobájába toppanva furcsa doboz várta az asztalon. Fé...mé...pí...tő - bogarászta a szögletes betűket, majd csodálkozva vitte ki apjához a titokzatos dobozt.

- Édesapám! Mit rejt ez a doboz?
- Sok kis alkatrészt, amiből új dolgokat építhetsz, fiam.
- De apa, én LEGO-t kértem, nem ilyen fém-izét...
- Meglásd, nagyobb örömöd leled majd benne, ha okosan játszol vele!

A srác félénken bontogatta az új játékot. Piciny csavarok, hosszabb, rövidebb fém lapok, csavarhúzó, műanyag kerék, s megannyi különös mütyür.

- Apa! Nem, nem akarom ezt, nem akarok ebből építeni! Vidd vissza, s LEGO-t hozz nekem! Azt kértem, elfelejtetted? - lázadt újra meg újra a gyermek
- Nem fiam, dehogy felejtettem el, nagyon is emlékszem rá, csak már túl nagy vagy a LEGO-hoz.

A fiú sarkon fordult, s mérgesen a szobájába indult. Bevágta a sarokba a fémépítőt.
Miért ezt kaptam? Miért nem azt adja az apám, amit én akarok? - vádolta ősét, majd elaludt.
Másnap, tanulás után elővette a rejtélyes dobozt. Szépen kipakolta belőle az alkatrészeket, s elkezdett építkezni. Élvezettel csavarozta egymáshoz a kis szürke lapocskákat, míg azok egységgé formálódva színes szoborrá nem váltak. Tetszett neki, amit alkotott, s az sem érdekelte, hogy több sebből szivárog a vér kezéből. Bizony sokszor csúszott le a csavarhúzó a fejről, felsértve vékony bőrét. Nem akartak összeilleni szépséges szobra elemei; meg kellett hajlítani őket.

- Apu! Nézd mit csináltam! Ügyes vagyok?
- Szép, szép, de látom fiam, hogy megvágtad magad.
- Igen, s kegyetlenül fáj apám!
- Persze, hogy fáj fiam, s fájni is fog, míg gyógyul...

Az édesapa bekötözte gyermeke sebeit, majd megajándékozta a játék leírásával is, hogy többé ne vágja meg magát vele...

Ólomtalanító

Fülünkbe nap, mint nap ólmot öntenek. Igen, sokszor én is kénytelen vagyok ólmot önteni, süketíteni...
Egy kis hallójárat tisztító:

Vasárnapi szondázás

- Jó napot! Szonda Ipszosz vagyok.
- Jó reggelt! Én meg Attila, és most ébredtem.
- Szeretnék kitöltetni önnel gyorsan egy kérdőívet.
- Milyen kérdőívet???
- A televíziózási és internetezési szokásairól.
- Nem nézek tévét három hónapja, az internetet meg nagyrészt a munkámhoz használom.
- Értem, de ez azért ennél bővebb kérdőív...
- Ok, most nem jó.
- Visszajövök!
- Ne, ne gyere vissza!
- Később sem?
- Később is vasárnap lesz...

Zúzmarás tavasz (folytatás)

... Egy pillanatra megfagy minden. Állnak egymás leheletét arcukon érezve, s nézik a rózsaszirmot.
A hideg megdermesztette testüket. Melegedni indulnak. Kávé, tejhab, és tejszín a menü. Áthatja őket a forró ital. A leány egyszer csak vetkőztetni kezdi a fiút. Lassan, bájosan fejti le a ruhadarabokat társa izzó testéről. (...)
Egészen meztelen már a srác. A leány egy ideig csak értetlenül, de mégis érdeklődve figyeli a kipirult idomokat. Majd - talán ösztönösen, talán szívétől vezérelve - ő is letekeri nyakáról a sálat. Finoman oldódik a blúz pántja, s a szoknya zsinege is lazábban tart már, de pár ruhadarab azért még így is árnyékot vet testére...
Kisgyermek érkezik, s értelmes, őszinte tekintettel nézi a párt. Szemeiben kíváncsiság. Mit csinál a néni meg a bácsi? - kérdi szavak nélkül, s pogácsát kér nagyijától.

Egyszerű dal

Egyszerű, tényleg egyszerű dal ez. Oly' sokszor kezdtél már vele reggelt. Nem tudod, miért, ösztönből húztad listára, s mondtad címét meghitten. Ember! Kinek küldted? A sokaságnak? Magadnak? Másnak? Másnak, s talán magadnak is. Elgyengülték tőle; mást láttál a monitoron, mint amit az vetített eléd. Nem voltál jelen saját valódban. Észrevetted? Persze, hogy nem! Ó, te kis butus! Miért érne fület dalod? Hisz nem fűztél hozzá semmit! Nem vagy elég konkrét! Hogy a francba várod azt, hogy elérjen kódolt gondolatod ahhoz, kinek ténylegesen szánod azt? Ébredj mély álmodból! Sokkal direktebb ennél minden.
Jah, hogy undorodsz ettől? Boccs, elkéstél! Előbb kellett volna születned... Ne hidd, hogy érteni fognak! Olyan különös vagy... Én sem értelek például. Próbálok életedbe lopózni nap, mint nap, de oly' nehéz veled. Miért nem akarsz engem? Csillogok, örömöt kínálok neked minden pillanatban. Tudást, és erőt adok neked! Csak engedj már kicsit közelebb, kérlek... Felejts el mindent, szüless bennem újjá!

puszikál: a VILÁG

Könnyeink

Van, hogy sírunk. Ez olyan, mint amikor a növényből elpárolog a felesleges eső. Ha akarjuk, ha nem, kiömlik a lelkünk. Elég egy szó, egy tekintet, egy múlt-töredék jelenné válása... Könnyeink mindig előrevetítik jövőnk, vagy temetik múltunk. Sokszor nem értjük, hogy miért, csak úgy, ösztönösen potyognak.
Lehet magunkban is sírni. Ilyenkor nem sós oldat hagyja el testünk, hanem tűz keletkezik bennünk. Perzsel, éget, rombol... Jobb, ha sírunk!

Táblák

Van egy táblám. Ráírtam, ki vagyok, mit akarok, mit teszek meg. Van egy másik táblám is. Azon is rajta van a nevem. Néha előkerül ez a másik is, s megtalálom rajta az első táblám feljegyzéseit. Furcsa. Némelyik mellet pipa van, némelyik mellett meg nagy, piros x. És vannak plusz feljegyzések is rajta, de olyan halványak, hogy nem tudom őket elolvasni. Ezt a "másik" táblát csak néha veszem elő. Az első, az a sajátom inkább. Írok rá mindent, amit jónak gondolok. Eszeveszettül jegyzetelek nap, mint nap. Néha próbálok a másikra is írni, de valahogy nem fog rajta a kréta... Különös, pedig nagyon erősen nyomom rá a fehér rudacskát. Hogy kerül rá a szöveg akkor? Ki tud rá írni???
Én is írhatok rá, csak ez elég bonyolult. Vagy nem is, inkább izgalmas, igen, izgalmas. Le kell írnom az én táblámra azt, amit szeretnék a másik táblán látni, s titkon remélni, hogy egyszer csak megjelenik rajta.
Sokszor olyan szépeket írok, tervezek, rajzolok, élek a táblámra, s az mégsem jelenik meg a másikon. Furcsa, pedig ÉN tudom, hogy okos, nagyon okos feljegyzéseim vannak. A világot váltanám meg velük!
De akkor, hogy a csudába nem jelenik meg azon a "másikon"; s mekkora öröm, amikor valamit mégis meglátok abból, amit előzőleg leírtam az én táblámra.
Meg ott vannak azok a halvány sorok, amik egyre olvashatóbbá válnak. Hogy kerülnek ide? Ezek nem is az én gondolataim! Próbálom őket letörölni, de nem tudom. A tábla ragaszkodik igazához...
Esténként a két táblát egymásra rakom, s izgatottan várom, hogy reggelre mi történik fiókom mélyén. Mert valami mindig történik...

Zúzmarás tavasz

Fagyott a táj. Ketten sétálnak a dermedt, vacogó utcán. Testükön tél, lelkükben tavasz. Kalandot hozó tavasz a leánynak, virágot fakasztó évszak a fiúnak. Párás busz suhan el mellettük az alkonyatban. A leánynak kedves, útra csábító. A fiúnak zajos, rohanó.
Jobbra vidámságtól izzadó kiskocsma. Menjünk be! - mondja a leány. Sétáljunk! - feleli a fiú. Állnak egy percig a mintás üvegfal előtt, majd továbbindulnak. Fáradt, sapkák alatt megbúvó szemek merednek rájuk, ahogy sétálnak. Ő biztos munkából... - súgja a leány. Nem, ő munkába... - feleli a fiú.
Fagyott pocsolyák törik meg a szürke aszfalt repedezett egyhangúságát. Csúszkáljunk! - csábít a leány, s a fiú már siklik is a bizonytalanul fagyott vízfelszínen. Méterekkel később lelassít, s riadtan keresi párja szemét a téli tekintetek között. Elesett... megint elesett... óóó, és újra meg újra elesik. - nyugtázza, s türelmesen vár a leányra.
Újra együtt a stabil talajon. Folytatódik a séta. Zörejek, cikázó fények, arcok, kirakatok, épületek követik útjukat. A hó alól lehullót rózsaszirom kandikál. A lánynak szerelmet sugall. A fiúban édesanyja sorai eszmélnek jelentésre, s egyszerre megérti sziromsága rózsa mivoltát.

Fal

Látom magam. Állok a hatalmas fal előtt. Süvít a szél. Fázom. Felkap, s oly erősen csapdos a téglákhoz. Egy megreped. Meg mégegy, megmégegy,megmégeeeegggyyy, s már egész nagy felületen ropog fal... Érzem, amikor fülem a poros, régi építményt érinti. Egész testemmel kopogok rajta. Már csak pár fuvallat, s igen, átszakíthatom a falat! S lehetek szabad, másnak, magamnak; igen, a világnak!

A szél alábbhagy, már nem tépáz. Sőt gyengéden érinti arcomat. Lassan, de magabiztosan visz egyre közelebb falamhoz. Már egészen ott vagyok. Hozzásimulok a téglákhoz, s áttekintek. Mi a túlon volt, egyszerre sötét lett...

Egy lélegzetnyit visszatántorodok. Néma minden, csak én vagyok. Reménytelenül nézem önnön kezem tépázta falam biztos magasságát, s egyszer csak elkezdem tisztelni teremtett erejét. Közeledek felé, megcsókolom, s hálát adok. Szeretem.

Barack

Tavaszodik. A lágy szellő már simogatja arcodat. A kertbe indulsz és megállsz a rügyeit bontó fa alatt. Méregeted, nézed az apró, életre hívott gyümölcs gyermekeket. Könnyedén választasz egyet. A hozzád legközelebb állót, mert ezt - ha megérik - leszakíthatod bármikor. Nap mint nap kijársz a kertbe, s nézed a rügyet, hogy fejlődik-e? Virággá alakul, majd lehull róla leple. Picit csúfabb lesz. Olyan kicsiny vacak, ami szemednek már nem is ad sokat. De - nem sejted, miért - őrized, mert a közelsége megszédít. Egyre szebbnek látod, Istenem, már megnőtt, már sárgul! Egyre lágyulnak színei, ahogy növekszik. (...) Kimész újra. Már érett. Leszakítanád, de még nem, még nem enged. Hozzá fonódik élete adójához, a vén fához. Nap, mint nap akarod, hogy megízleld, hisz neked termett! Feszes formája, ínycsiklandó vizionált ízvilága egyre csak gerjeszt, s nem érdekel az sem, hogy bőre már sebes. Nem csak téged vonz. Sokszor repülnek el mellette madarak, s meg megállva bele harapnak gúnyosan. Ők tovább szállnak, nekik csak egy falat kell. Te meg, ha bele szakadsz is, akkor sem éred el. Hagyod. (...) A sereg elrepül. Barackod bágyadtan a földre szédül. Újra kimész a kertbe, s látod, már a tiéd lehetne. Kezedbe veszed, nézed, egyre szelídebben nézed, de már nem látod benne, mi egykor vonzott téged. Lassan visszateszed a talajra, s hagyod, hogy sorsát bevégezve örökre belesüppedjen az élettelen avarba.