Időben

Most akarom a végtelent! Görcsösen rángatom idővonalam vastag fonalát.
Méregetem távoli tervek meg nem jelent mérföldjét a jövő asztalán.
Tenyerem bőrét pengeként hasítja szét testem súlya,
s az érdes kötél borotválatlan kóca.

Mégsem mozdul, nem jön felém.
Röhögve marja lelkem a mögöttem lévő ízetlen maradék.
Martaléka vagyok csöndes árnyak szarkalelkű ábrándjainak csupán.
Te miért nézel mégis testvérként rám?

Megkísérelnéd megfogni, s velem ráncigálni az életet,
vagy kacsintanál s hagynád, hogy repüljek mellőled?
Voltál kő, miből faragtál nekem hízelgő élvezetet.
Most szikla vagy, csak már nincs kedved hozzám csiszolni éledet.