Tavaszodik. A lágy szellő már simogatja arcodat. A kertbe indulsz és megállsz a rügyeit bontó fa alatt. Méregeted, nézed az apró, életre hívott gyümölcs gyermekeket. Könnyedén választasz egyet. A hozzád legközelebb állót, mert ezt - ha megérik - leszakíthatod bármikor. Nap mint nap kijársz a kertbe, s nézed a rügyet, hogy fejlődik-e? Virággá alakul, majd lehull róla leple. Picit csúfabb lesz. Olyan kicsiny vacak, ami szemednek már nem is ad sokat. De - nem sejted, miért - őrized, mert a közelsége megszédít. Egyre szebbnek látod, Istenem, már megnőtt, már sárgul! Egyre lágyulnak színei, ahogy növekszik. (...) Kimész újra. Már érett. Leszakítanád, de még nem, még nem enged. Hozzá fonódik élete adójához, a vén fához. Nap, mint nap akarod, hogy megízleld, hisz neked termett! Feszes formája, ínycsiklandó vizionált ízvilága egyre csak gerjeszt, s nem érdekel az sem, hogy bőre már sebes. Nem csak téged vonz. Sokszor repülnek el mellette madarak, s meg megállva bele harapnak gúnyosan. Ők tovább szállnak, nekik csak egy falat kell. Te meg, ha bele szakadsz is, akkor sem éred el. Hagyod. (...) A sereg elrepül. Barackod bágyadtan a földre szédül. Újra kimész a kertbe, s látod, már a tiéd lehetne. Kezedbe veszed, nézed, egyre szelídebben nézed, de már nem látod benne, mi egykor vonzott téged. Lassan visszateszed a talajra, s hagyod, hogy sorsát bevégezve örökre belesüppedjen az élettelen avarba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése