80-20

Röhej lesz suttogni sugárkoszorút,
ha tarka marhát hizlaló hazug úr
netán béget majd egy szimfóniát.
Belátjuk a konyhában: a világ megállt.

Maradj még

A hallgatásnak ára is van,
földhöz vert testnek sem irgalma
a rojt, hogy sértsen még egyszer
rajta a minta, mert kényszer volt.

Még van, s lesz is
új tűnődés, megfelelés
a szőnyegen, ha hálunk
mert súlyom már rád unt

Te fordulnál, én mennék
bár ostobák a kelmék
de kell még, kell még
kell még!

Maradni. Csendben.

223

Ott is maradhattunk volna
élénk foltok alkonyatán
lehetnék áldozatunk nyakán
nyúzott hangok oka.

Ki egyre csak szépíti
bizonyítványát írja újra
hogy elhidd minden már búja
mikor öt évnyi semmit érinti

Karcsú ujja önnön magán
csak nem félsz, ha menekülsz
bár mindig apának szülsz
magadnak akarnál, ha hagynám.

Öt év múlva talán...

Közlegény

Este becsengetett a testem
csak, hogy megsejtsem
többé nem kíván már engem

Dúltunk már vagy egy órát
amikor megszúrt a korlát
így ő nyert két liter vodkát

Szörppel itta, hogy fájjon
ha netán fél lábra állok
és azt üvöltöm: Válok!

Mármint valakivé.

Esetleg tartalék közlegénnyé...

Ne merészeld!

Csak a költőt ne adóztasd
még ha villan is ezer vas
a szembogár vörös fonalán
adj helyet ős-apám

Hazád szánkózó fiának
síneket és vágy-villamost
teremts most, ha kell hiába
fojtsd meg inkább az illatot

Úgyis inasod és kutyád
a szeszély, nem utál
meg ezért, készpénzén
vehetsz koldust éhbérért.

Ő szippantsa más szagát
orrodnak a sóhaj derogál
még akkor is, ha magad érzed
hányni tudnál, de ne merészeld!

Gomb

Nekem ne sírjon az,
ki más testével kiált farkast
a félhomály kergette közegben
ülne inkább színnek hitt ölekbe

ha nyugta nincs a kis sámlin
csak bátran huppanjon, mármint
essen le, és nevesse ki magát,
ahogy csúszik le válláról egy kabát

Gombja tiéd is lehetett volna
de egyedül mentél az akolba
barátkozni szivárvány ölekkel
te örömmel tüzelt ökör-ember

Hát kiálts most, úgysem hallják
falják keservesen a mérges almát
ha végeztek talán észrevesznek
de bendőjükben a vég méregethet

Csak téged, hogy szürke és csinos
esetleg színpompás, de maszatos
voltál, mielőtt eléjük libbentél,
mit akarhat veled a Mindenség?!

Már majdnem rájöttek, de elmentek
s nem mondták meg neked
hogy farkast nem kiáltathat mással az
kinek még kabát gombja sem szabad

Arra, hogy elvesszen.

Abrosz

Tili-toli tárgyak asztalodon
a rászáradt foltokat most hagyom
holnapra, ha felkelsz legyen dolgod
azonnal, mert nem kereshetsz okot

Hogy ott hagyd, esetleg ráunhatsz
egy másik bögrén áthúzhat
a tőled szakadt koszos szivacs
nem tudod, csak érzed, hogy igaz

Illetlen miért veled voltam
piszkot el sem takarítottam
a tudatlanul tálalt minta miatt
mit gondoltak abroszgyártó kínaik?!

Semmit.

Idézőjel

Ködben kenődik kínná a Kegyelem
Mülleritánus irgalmaz, de nem nekem.
Valósítgatott teste hamvad hülyeséggé
Isten már a porc is benne csak nem eléggé

Bátor ahhoz,
hogy térden rúgja a kalapost
akit foglyul ejtettek az idézőjelek,
s benne elég beteg

Gondolat mérge várja
hogy visszaszálljon kitalálójára,
kivel egymásból ihatják a mindent
mert édes vízen nem járt az Isten!

Kirándultak

Kirándultak.

Szél nem volt, sem mező
gagyinak hódolt az erdő
Fald fel kis kosárból
mit hoztál abból falatozzál

Kitaláltan butus rímeket
faragj fára, vagy hímezd
itt járt Klára és Ajtony,
szeretkeztek egy ajtón

Ami nem volt ott, úgy hozták,
hogy élvezettel utánozzák
a kiskorukban látottakat
a szívbe nyilat karcolt az alak

Úgy kétszáz éve lehetett
hogy bicskája megégett
a hőtől, amit a fa kérge
gondolt méltó büntetésnek

Pedig nem igazi volt az,
hiszen csak kirándultak.

Ölt

A bűnös lehalkítva ordít
kliséből csak csaló lop írt
mentség a tettre nincs
magadat szidva kacsints

Zenédet megfújta
Merészen feljutva
Neveddel élhetne
kegyetlen bérence

Ha hagynák ők
de megfojtják mielőtt
szuszogna pár rettentőt
az, ki magában embert ölt.

Szerelem

Nem kellenek hősök
Csak gőzölgő estéket tessék
Simítani a halovány bőrön
Őrizd meg azt, mi szentség.

Ezer igen rabja dadoghat
Rökönyödhet itt a bájon
Még sincs ott naphosszat
Hogy várjon és kiabáljon

Százak lehetnének őrszemei
Választható igazamnak
de egy asszony kelleme is
Elég, ha az égből irgalmaznak.

Történjék hát harsonákkal
az igen, és tucatnyi nem
Hangozzon ott ahol jártam
hogy értsék újra hitem.

Leolt

Nyugalmat játszanak színpadon
Ugarnak álma az inakon
Csalódását hívja egy villanykapcsoló
Bagóm áldást int, a felvillant arcok jók

Valamire valók, hogy megöleld magad
Akar Isten fakó bort, belőled szalad
Íze, hogy felhagyj végre a kapcsolgatással
Íme, ott megy csak végbe a rab szolgasága

Ahol leoltják a lámpát
A holt ellopná a párnád
Hogy mégse tudj aludni
Oly végre utad múlt ki

Amikor megnyomtad...

Amundsen

Kövér mosoly csillan
urak szemén már izzad
a pilla mielőtt beleesik,
a levesből majd kiszürcsölik

Azok.

Kanállal mernek nagyon,
fröcsög a zsír az asztalon,
nyakkendőn tű minek is,
zálogba vette tegnap a gofris

Zabálnak, s hahotáznak,
míg jő alkony páran
félre állnak hogy elférj,
a disznó szeme eladó, mentség

Ha kérdik, szedtél?
Kérj még, hisz jutalék
természetben, tanították
edd meg a papírkottát!

is.

Nincsen neked úgysem
zenéd, nem hallasz Amundsen!
Mindig csak előre mész,
felfedezni az ég peremét

Mily merész...

Tábor

Nincs hangom, sem rangom
többé szédelgő utamon
villám fárad az ujjak közé
letétbe helyezett örökség

Fényesre suvikszolt tartás
elvárt tekintet akarhat mást
de nem tehet egyebet
foncsorának fénye legelhet

Történelmed izzó barnaságán
szappanért szalasztottál már
hogy levakard vele mi rácsöppent
de táborunkban minden tönkrement

Hiába nyikorog újra rögzített ajkad
oka nem vagy hozzád körített bajnak
mert a táborból már rég hazajöttél
én sem vágyom vissza, soha többé!

Más

Izzasztó törpe görcsre
félhang vágy fröccsen
ha nem érted a lényeget
mondhatják akár az egek

Angyalai cirádás vakolaton
szemmel érinthető patyolatok
mossák rég tisztára a félelmet
ha nincs kegyelem a félrement

Léleknek hiába súgja csoda
a rendbent nem kell fodra
a reménynek többé soha
nincs az otthonnak sehol oka

Csak talánja és izzása lehet
annak ki kicsiket nevelget
agyában folyton béke
de nem úgy ahogy kérte

más...

Zseb

Nem fér már zsebembe több szó
szomjam nem oltja sem kakaó
de bor se többé vagy csak az illat
ha orrom éri a savas zamat

Kész a lecke, összeraktunk mindent, amit csak lehetett, kenetet szórtál már eleget rám, vagy nem látsz már semmit hátamon, ostorod pattant a vállon, majd dal kélt:

Tündérem, ha játszanál velem traktorost,
megszeretném én kezedben bizony ostorod
de hej, leesik a fáról a rohadt gyümölcs
nekem lekvárt nehogy e cefréből főzz.

Álom volt ez is, Edit megmondta
más lovát egyéb kanász nem hajthatja
mert az a disznókhoz ért, meg a maradék
ménhez esetleg. Széjjel szakasztott egy nép.

Találsz köztük felkelőt,
kit le kell ütni először
meg ott a néma, hallgatag
torkán fájdalmak tagadnak

Ordító cudar világot!

Jajj, de megdöglött a szomszéd lova, apa'
kolbász lesz a macskából is, apa
Nem tudhatom, ki mit lophat, apa
mert lelkem már szétosztottam, apa.

Reggeli

Megkezdett testek utaznak a vonatomon
megállókból integetnek arcok pofont
amazok csak nézik a sínt
beléjük fúlok más nincs

Őrjöngő masiniszta a vágy
pályán gördülő kocsi-ágy
nyaggatja nyelvem hegyét
vagonunk váltóhoz ért

szikrát szippantottam belőle
kövek közé esett ettől lett
parázs az árok alá madár se
lát s az ott élő botor nem

üzen már semmit elég itt
a romlott mondják a velejéig
kitartást sziszegnek szendén
hogy azt hidd ez az ebéd.

Pedig még reggel történt, megváltásként.

Artista bogár

Nem félem az időt
minek is ijedni felhőt
akkora égen rekedve
hol most van fergeteg

szórja hamvait a kapitány
rikkantós cirkuszi kiáltvány
cseng semmiemberek torka
szakad belé tánc helyére botorka

kerül mert nem olvastak
rá ritmust máshol oktattak
kallódó mester szemérmesek
csillámot kérő ember-testek

tudták pördülni nem szabad
elragad a kamasz-panasz
és nem jössz vissza már
a hálóra zúgott artista bogár.

nem félte ő sem az időt
csak repült a publikum előtt
majd potrohával úgy döntött
meghal. A publikum beletörődött.

Nem

Nem bántalak, csak élek
s ez néha fáj, értsd meg.

Bennem nem szatócs vére
diktál hatalmat anyag végére.

Egyszerűbb erő akar legelőt
lelni bennem, még az előtt.

Mert számon kérik mindazt
mi téged csókolva izgat.

Ha nincs, akkor meg azért
lesz lakása annak, ki megért.

Két sorban, nem többen
kellene leírni mindent előtted?

Nem.

De nem

Gyertek le mind
pihenjetek kint
a ringó ágyban
műanyag palástba

burkolózik az egyszervolt
fényes kényszer-folt
a csillagban mert elfelejtettem
rossz csavarhúzót vettem

a fejhez bevágott kellett volna
most nem szimatolna bukott orra
az elhullott ragyogásnak bort kortyolva
hátradőlve a hálón fakón morogna

Kialudt csóva-dalokkal
ajka aljasan apródokat
teremtene ősének meg
mert tudna de nem.

Korty

Elfolyt bennem egy utolsó
fojtó kesernyésen kis koporsó.

Belé nem fértek mások
barátok, csak talányok

Jól esett cseppet nyelni
ízlelni, egymással perelni

Hála, hogy megihattam
ragozhattam és belefúltam.

Nyelv

Elárulnám neked magad
csókolni kell elég falat
dönteni erős kézzel
puhán rúgva, szenvedéllyel

a piros tégla poros ívét
nyállal nyalni éles szegélyét
míg fel nem reped
benned virgonc nyelved

mert igenis, kiöltötted!

Ezres

Nem látok a fél szememre
a másikat rég bedobtam a perselybe
a sok apró közé látó részemet
hogy aztán máshol olvassak ezreseket

Amerre viszik, ott jó látni
mondja a bácsi aki tud furulyázni
még apróért is, ha mást nem kap
elveszik azt is tőle szegény urak.

Uram! Csak a rossz szememet
emeld vigyázva magamra egyszer
hogy lássam, alkotásod ezerszer
több, mint súgja minden vegyszer.

A kékkel főznek puhára minket
Csontunkat akarják mindet
hogy ne legyen bennük akarat
dögölj meg, vagy lopj helyettem másikat!

Otthonos

Ha rám nyitnád az ajtót, előre szólok, hogy nem vagyok itthon. Ne ijedj meg ettől, gyere be, foglalj helyet és nézz körül. A szőnyegre is lépj rá nyugodtan, mert takarítok mindig, ha kell. A képeket is csodáld, a szekrényt is pakold ki szépen, hátha találsz valami érdekeset. Légy türelmes, ne forgolódj mohón engem keresve a könyvekben, a poharakban és a gépekben. A ruháimat is felveheted a földről, és összerakhatsz belőlük engem. Ezt élvezni fogod. A nadrágra felkerül az öv, meg is szorítod képzetem derekán, hogy ne essen le rólam. Az ing kívülre lebben, nem tűröd be, tudom. Az nem én lennék. Csak mosolyogsz rajtam, és megigazítod a sálat is nyakamon. Csiklandoz, hogy felöltöztettél. Téged, nem engem. Ahogy mész a konyhába, a fürdőbe majd a hálóba, elfog az érzés, hogy mikor jövök már végre. Egyre türelmetlenebbül nézed a mosdókagylót, ujjad a reggelről maradt vízcseppekhez ér, hogy megigazítsd a sminkedet. Á, így már jó - mondod, és leülsz az ágyam szélére. Aztán lefekszel, majd elalszol. Rólam szól álmod. Egyszervolt sétánk keveredik a legújabb szappanreklámmal. Majd eltűnik a szappan a sétával, száguldunk valamerre egy legújabb modellben ülve. Én vezetek. Te csak nézed a furcsa tájat, ahol boldogan kiabálnak egymással az emberek. Felébredsz. A Tv távirányítójának gombjai mintát hagytak a combodon. Nevetsz megint, és kikapcsolod a dobozt. Újra engem vársz. Most már nagyon. Készülsz érkezésemre, bármikor is legyen az, még a gyufákat is elrendezed az asztalon. Hiába. Bármeddig vársz, nem jövök haza, mert végig itthon voltam. Csak hazudtam neked.

4

Azt mondta négyre jön, hogy ketten legyenek. Azért kell pontosan négyre, mert ő nem szereti a későket. Sem a korán érkezőket. Mindenki pontatlan, csak ő pontos. De legalább tudja, hogy miért. Mégis szeret késni egy keveset.

Az állomáson ilyenkor senki sincs. A tömeg megáll, s csak nézi a négyet, anélkül, hogy értené azt. Figyelni kell, s az újaknak sem szükséges mondani, mert tudják maguktól a négyet. Akárhonnan érkezzenek. Itt egyszerűen a négynek van hatalma. Nem a háromnak, mert az olyan sértődősen duci, az őt meg már gőgös. A négy, az van pont jó helyen. Benne nincsen semmi hivalkodó cicoma, mint a többi számban. Se pocak, se hetyke végtelenség, mint ükanyjában, a nyolcasban. Bár azt mondják, régen a nyolcat nézték, de már meghalt. Bennük. Én is csak úgy hallottam a régiektől, akik meg a négyet nem értik, de ők ilyenkor már alszanak. Nem járnak arra - gondolta Ernő, aki egyedül nézte csak máshogy a négyet, mert kancsal volt.

Abrakadabra

Én ide be lettem zárva
A sötét ösztönösen árva
rácsával font derekamra
kötelet egy abrakadabra.

Én ide be lettem
feléd másért mentem
mindig csak egy húszasért
hogy legyen nálam tőled elég.

Én ide be
tedd csak le
most hadd folyjon
elmém vissza olykor

Én ide
jöttem víg ebédre
de maradtam halk
nincs is rács, csak

én...

Billenő

helye van asztalomon
a sárgarezes bariton
levetett hangszerének
amikor legjobban félted

megbillen a nyirkos fém
esztergált deszkám peremén
tudja dolgát mindkettő
ki tartó ki menekvő

Nyomorék

A rengetegből jöttél talán,
vagy még sűrűbből akár,
a frusztrált mindenségből
léptél elő nagy mentségünk?!

Kora nyárnak rögzült kínján
S, hogy miért fáj?

Leszoktatott a susogás,
csettintett undokság
csattant a csettegőn
meglépett az ezred-őr

Parancsolj, hát kérem!

Lépj kockára egészen
négy sarkot emésszen
bendőd, kendő hajoljon
nénik vállára bajos koszt

Nem vagy magasztos.

Csak tudd, s nekem ez elég.
Hánytorgatott buborék, de kék,
ha fújja a kislány, neki szabad még
de ennek sem örülsz, te nyomorék.

Hét

Heted volt afféle egész
mondták az a merész,
aki megy, nem jön
megkívánja a közöny

Hét ágra virító felhőt
fújt a fénybe a megnőtt
nárcisz lehelte ostya
a nép csak kapkodja

Halál ellen majszol
kapzsiságra pazarol
pempőt a szorgos méh
mert mondták: ennyi elég

Hallgatózik a bordó virág is
szégyellve, hogy máris
érzi a tarka illatot
mi a sárgának adatott

Hülyék, jól tudja amazok
forognak csak, mint alakok
a szélben, ha fú a mezőn
szirmukat eladják előbb

Holt piacok zegzugában
kapkodják kell-cédulákkal
nyakukon a gazdag vevők
ajándékba adnak ál-erőt

Helyén a furfangos csokrász,
nem szakít pénzért pompát
csak azért, hogy olyan valakinek
bókoljon cserepet, akiben...

Heted hét halál hallgatózik hülyék holt helyén.

Látszat

Szederbokor hajlékában ott
ül, ki mindig csak hallgatott
míves rettenetet szájakból,
állna inkább őszintén bánatost

Dohogni nincs idő,
tarkón vert keszkenő
foltját magyarázd inkább
ha volt fogad közt imád

Most akkor ki nem lát?

Nem igaz

Te nem voltál ott
amikor csak apám hallgatott,
közben muzsikált egy zsivány
haláláról szóló harmonikást.

Olcsó kottából fújva közönyt,
nyelve morgott fából kövön
érlelt szokásos melankólia,
rád bízott ujjak búja

Szólt a lyukak mentén,
darázs zümmögésként
próbáltuk felfogni csak
hogy én még most is az...

Jó volt egynek, nem igaz?

Kontóm

Még akarom bőröd búját
valami megbúvó feloldozást
igen, tőled, kit őstől eredeztet
a fény, lennék bár agglegény

merve kemény ételt a fogásra
hisz nem ettünk semmit rovására
kontómnak, mit Ő oldozhat
ha akar, nem érzem az ugart

a tettben, bár volna még
rozsdás hangszállal kiáltani erdőt,
hogy Tőle kérd a megmentőt
hisz ingyen adja, neked akarja

liliomságát, mi pont te vagy!

Arra

Mondd, hova essek le,
te csészén imbolygó menyecske,
nevetsz-e, ha engedlek kifelé,
míg én szorítok menetén

a csavarnak, ha hagylak
dőlni a bizonyosságba,
kényszerből vett lakásnak
csak úgy visszakért foglalójába

belebetegedni. Már mindegy,
horkolva tanított a foghegy
vetni, s aratni is a mámort
hogy írjak beléd bátort

akkor is, ha nem érted:
jobb neked a merészet
tüstént mássá tenni,
míg lehet belém menekülni.

Most dőlni kell. Ennyi.

Ugratott

Utat húzunk a porba,
hogy partot rajzolva
legyen révetegen szemcsés
köröm alatt a mindenség.

Közel hajlított illatok,
s tűnnek elő alakok
a koszban ragyogva
húrra feszített ujjra

ragadnak, hogy haladhass
valamelyik oldalon arathass
sikert, ha már felismered:
kezed szedte szét, integess!

...a meglépett partnak, ugratott akaratnak.

Katica

A hétpettyes az katica
elég neki, nem megy hakniba
pedig való lenne, ha akarná
elfelejti inkább a kell hangját

Röpül, mászik, újra száll
eltörpül minden határ,
a légben addig kapkod
míg kezeddel le nem csapod

Te, a sokpettyes, az ember

Őszintén

Összeraknak, hogy eless
Szétszabdalják kezed, nevess
Zenélj pénzért, keress
Inkább hagyjuk, feles

Nullázz, hogy alapozz
Tanácskoznak úgy, habozz
Érints mást, hadakozz
Nem vagy, adakozz

Kép

Szagok ténferegnek, hogy illattá oldódjanak
a kiságy szélén fütyörészve kint, a rag alatt.

Nyitva

Álomkór lökdösi a szót
láncra vert agyamból
háromnál több nincs
rozsdásan együgyű kilincs

nyitná a kertek kapuját
benne tréfás hazugság
virít a száron magentán
észrevetted bamba angyalkám

lehetjét a vélt furfangnak
ajtók felemásul csattannak
össze kötöttem a csöngőt
vele kinyitottam a jövőt

Rokonok

Legyen miről mesélni holnap
annak is, aki csak szépet olvas
belőled, nem látván a réteket
amiben virág vagy, megégetett.

Sziromnyi hibája a festőnek,
ki skiccelt kontúrt elődnek,
hogy bonts majd koszorút,
őstől táplálj másnak odút.

El akarnak bújni alattad
messzire zümmögött alakban
létező barázdált rokonok,
hiszen ők lettek igazán nagyok.

Vagy csupán csak azok.

Hashajtó

Tapéta mintát tapintani jó,
úszni a régi vonalon megható,
dorozmáját lekaparni altató,
de kávéba keverve hashajtó.

Hapci

Szabad jönni és menni is,
nincs lépészszámláló raplis
szomszéd, ki köszön még,
majd nem fog, mert beidézték

oda táncolni, s jelenteni rólam;
köszönöm, itt mindenki csuda jól van
tanítva valamire, mi még nem szép,
de majd lesz, ahogy azt megígérték

ágy és párna is lakásom közepén
hogy szobám széleitől ne félj
szaladni, szókincsem morzsolni
trehányra, hogy mondjam: baszki.

Szifon

Jégből vágott gallér ócskul
egy elvágott szifon nyakán.
nem kél új buborék a balladán
csak vízbe töltött kosz, ha csordul

Kell, hogy csússzon még egy ügyes buborék
a képzeletből hantolt kocsis elől lóhalálában.
ha megkérdezik csak hazudjon ízt istállójában
mert nincs már semmi a tartály fonott fenekén.

Derék legények várják amott a szódát
rejtő üveget, hogy kézre adják egymásnak.
a kocsis is ott terem szilajul rontva patásának
mert még maradt kedvük spriccelni a marhát

De baj van, amikor nincs mivel
lelocsolni a megdermedt vágyat
más számlánk egyelőre várhat
ezt az egyet rendezzük csak hittel.

Ölelés

Lakatlan lelked leltár-fonalán
kit ölelsz gyulladva oly ostobán
hogy néznek a vakok furcsán nagyot,
hamvadó tapintásod után csak kapkod

a kéz ujja, tömeg búja foszlik az utcán
hol álltok az esőben, biccentenek furcsán
kalapok. Egyiknek tolla maszatosra kopott;
kint felejtődött a napon, mint ti most, pont ott...

Egyről

Elmentél úgy, ahogy megérkeztél. Egyik kezemben még most is tartom, de másikkal már oldom, amit elloptunk akkor. Tudod, ott a minden közepén akartuk a mostot könnyedén, mert még nem volt, de lett. Mégsem kellett. Jó volt a távolból, megigézett állapottól hinni, félve bízni a csodát, melyet apránként temetünk most egymás ajkán. Igazsága okán suttogunk még talánt úgy, hogy tudjuk, kevés ez ide. Mégis ugrani kell: egyről a kettőre.

Álarcosbál

Néha hangom. Néha nem. Megfertőzött idegen. Vagy az sem, de mégis a járdáról, térkövek aljáról néz, hogy megszülessek 20 perc múlva. Ütött az óra - mondják, s teszem hozzá, mert büntetést nem keresek; nehogy az óriás megegye az egeret.

A legkisebbeket szereti szája, vagy füle inkább, ha hallja azt mondom: marha. Hijnye, ebugatta! Súgja a nagyi, nyugdíj-csekkre kéjes masni érkezik, mert beárult; neki csak jel maradtam, mégis elájult.

Talán a vérnyomástól, első benyomástól rikkantott csak most, hogy tálcán vihetik a harcost. Megfogott hát büszkén, ne ítéljen senki bűnén, hiszen bádogból van ő is.

Nem sugároz kőris-Tesla vevője csak vételez, bűnt takarékba tesz, hogy kamatozzon, miből aztán unokának vehet kartont maskarának, hogy rádiónak öltözhessen az álarcosbálra!

Parafán

Ha még mindig azt hiszed, hogy gyalázhatsz a fintoroddal, meg nem értett tartalommal, tévedsz. Kérhetsz bókot, kapsz is eleget, hogy érezd a kellemet, amit te csak szótárból értesz, utána nézhetsz, s szépen okosan lekörmölheted gondosan egy pocsék cetlire, mit másnap büszkén lóbálhatsz megihletvén arcom; mosoly kél kudarcodon, melyről még továbbra is azt hiszed, hogy elvi síkon repíthetsz messzire a táblán, foncsorán még sohasem jártál, mert nem izgat, hogy rajszöged miféle nyomot hagy a parafán, dúdolhatsz kiságyán gyermekednek élet-dalokat, csak mikor felnő nehogy kérdje: anya, belőled mi maradt?! Most sajnos semmi, méreggel bélelt vekni, melyen a napraforgó mag sem fordul a fényre, csak elfojtott őrület taszít mélyre, mert több vagy! Nem tűje, hanem teste a szegnek! Remélem egyszer meglátod a lyukat is magad mögött, ha kihúznak, s nem lesz már a táblához közöd...

Kecskék

Ideje van a kitalált időnek.
Dőzsölő uraknak, ebeiknek
cafrangot dobó kellemek,
hetykén motyogott igenek.

Vagy nemek közötti inga
ostobán vékony fonalán kalitka
leng okult figyelem foncsorán,
homályossá olvadt a szembogár.

Ebből kél új víziója az embernek:
megmondott mintát színeznek,
közben meg esnek-kelnek
a padlón csinos kis szellemek.

Mekegnek, mint fiatal kecskék,
akik keveset ismerve nézik bércét
a hegyeknek, hova nem mehetnek,
ott vének vannak a teringettét!

Azok lassan mozogva, gondolkodva
állnak jót magukban, odújukban,
bajszuk alatt csak annyit motyognak:
ha ezek lent maradtak, hát jól van!

Dobozoló

Fér még bele ez-az, gondolom
legfeljebb szűkösebben pakolom
hogy legyen nekik is meleg bent
nem maradhat senki, mert kellemetlen

Volna még nagyobbat szalagozni.
hisz nincs is már rá újabb masni
a boltban sem, hova még járok,
de az eladó vadidegen.

Korom-mosolya ismerős lehet,
a kételkedőnek még tetszhet
egy liliomszínű ósdi pántlika,
mi nem KELLett, mert nincs is, Marcika...

Váltó

Az én hálaadásom nyikorgó,
no meg füstös is olykor
a kattogó, új kerékbe akadó
bizonytalanul forduló váltó

Visznek egyenesen részben
lemarad mi nincs az egészben
mert mikor odaérne, hogy kell
eltűnik a szó; ennyit érdemel

De ócska minden manócska
ki ragadja a kart, pedig nem akart
bajt, mégis meghúzta úgy,
hogy már nincs más út

Csak tova gördülést lát a szem,
meg nem érzi azt a kicsit újfent,
amit otthagytam a hézagos pályán,
hogy utánam loholjanak árván

Azok, akik el már sohasem érhetnek!

Lopott

Engedjetek ki tekintetek ti mind,
kik kérleltek valakit, aki már nincs
itt, mert sosem volt, csak gondolt
értelme volt annak, magamnak.

Hiszen kit kerestek, együgyű lelkek
elbújt rég a lépcső repedésén bennem
s félő szeretlek karján tűnt akarlakok
búslakodva tántorognak vissza most

A szegély fölé, hol ültünk egykor
s a magamtalan én betéve bókolt,
hogy jó leszek még valamire majd,
ebből meg az lett, hogy ne akard

Pedig kérte a séta, szólította a hegy,
hogy legyünk még csak most, de egy
ami megáll, s leül, vagy térdel bércén
a kulcsnak, mit elloptunk egymás térdén...

Hova

Mit kell akkor mondani, ha tetten érnek? Nézni kedvesen, hogy ugyan, dehogy, vagy mondani neménvoltam, még akkor is ha igen, csak máshogy értettem.

Ja, hogy ő nem úgy. Ennyi esze van. Vagy nekem kevés ahhoz, hogy megértsem. Nem kell! Neki. Nem érti, inkább elrejti.
Hova? Sehova.

Oda, ahol érzés nincs, csak a kartonok vágyják számokkal meg betűkkel tarkítani az üres lapokat, amiket szépen odatettek. Ők. Meg persze mi is.
Hova? Oda.

Hm, édes vagy. Megfejted? Á, nem hiszem. Dallamod visszafelé játsszák. Úgy sem értik. Úgy nem ők, ahogy te nem engem. Mert nem kell. Minek is. Inkább menjünk.
Hova? Akárhova.

Ott majd lesz minden. Hogy mi minden? Mondom: minden. De jó! Ezt érted. Tanultad. A minden az minden, ellentéte a semminek. Ezt ki kellene írni.
Hova? Mindenhova!

Akár

Tanulhatnék is tőled akár,
ha engedné a sok barát
akik köztünk laknak,
csókot könnyen adnak

Akarnak. Igazán a semmit
kinyomtatva ferdít
egy Bendegúz halványa
nincstelen lelkünk lakása

Utazás helyett csak pakolása
a bambuló kevésnek
mit meghagytunk ebédre
vagy délutáni böfögésre

Jönnek mind, kik voltak
testvérei birtokolnak
ugyanannak, ki voltál, Anna!
Nem látsz már, te édes, balga

Abban mentél világgá
hogy leszel szabaddá
holott szótlanságnak peremén
én nem akartam eléggé

Azt. Benned az asszonyt
nevelve megmondott sablont
ritkábbá téve.
elgurultam inkább a fenébe...