Escape

Hűvös tűz

Didergek a tűz mellett. Lángol, de mégsem ad meleget. Néha, egy-egy szikra fagyott bőrömre pattan, de kialszik nyomban. Ülök a táncoló lángnyelvek mellett, s ösztönösen dobálom rá a gallyakat, korhadt fadarabokat. Pattog, s ijesztőn közelít, de én nem hátrálok. Lángra kap a nadrágom, a kabátom, s már minden ég rajtam. Már egészen benne állok, s hagyom, hogy végezze keserédes munkáját. Kiáltok, mert egyre fájóbban nyaldosnak a lángok, s közben új ágakat dobok égető tüzemre. (...)
Térde rogyok, s már nem szítom tovább. Bólintok inkább az előttem álló Arcnak. Ő hűvös vízzel lelocsol, s gyufát helyez már alig pislákoló szívem mellé...

Ajándék

- Apa, apa! LEGO-t kérek tőled!
- Fiam! Miért akarsz LEGO-t?
- Szeretnék új dolgokat építeni! A kopott fakockát unom már.
- Jól van, meggondolom.

A gyermek napról napra izgatottabban várta édesapját esténként. Figyelte kezét, van-e nála plusz csomag.
Egyik délután szobájába toppanva furcsa doboz várta az asztalon. Fé...mé...pí...tő - bogarászta a szögletes betűket, majd csodálkozva vitte ki apjához a titokzatos dobozt.

- Édesapám! Mit rejt ez a doboz?
- Sok kis alkatrészt, amiből új dolgokat építhetsz, fiam.
- De apa, én LEGO-t kértem, nem ilyen fém-izét...
- Meglásd, nagyobb örömöd leled majd benne, ha okosan játszol vele!

A srác félénken bontogatta az új játékot. Piciny csavarok, hosszabb, rövidebb fém lapok, csavarhúzó, műanyag kerék, s megannyi különös mütyür.

- Apa! Nem, nem akarom ezt, nem akarok ebből építeni! Vidd vissza, s LEGO-t hozz nekem! Azt kértem, elfelejtetted? - lázadt újra meg újra a gyermek
- Nem fiam, dehogy felejtettem el, nagyon is emlékszem rá, csak már túl nagy vagy a LEGO-hoz.

A fiú sarkon fordult, s mérgesen a szobájába indult. Bevágta a sarokba a fémépítőt.
Miért ezt kaptam? Miért nem azt adja az apám, amit én akarok? - vádolta ősét, majd elaludt.
Másnap, tanulás után elővette a rejtélyes dobozt. Szépen kipakolta belőle az alkatrészeket, s elkezdett építkezni. Élvezettel csavarozta egymáshoz a kis szürke lapocskákat, míg azok egységgé formálódva színes szoborrá nem váltak. Tetszett neki, amit alkotott, s az sem érdekelte, hogy több sebből szivárog a vér kezéből. Bizony sokszor csúszott le a csavarhúzó a fejről, felsértve vékony bőrét. Nem akartak összeilleni szépséges szobra elemei; meg kellett hajlítani őket.

- Apu! Nézd mit csináltam! Ügyes vagyok?
- Szép, szép, de látom fiam, hogy megvágtad magad.
- Igen, s kegyetlenül fáj apám!
- Persze, hogy fáj fiam, s fájni is fog, míg gyógyul...

Az édesapa bekötözte gyermeke sebeit, majd megajándékozta a játék leírásával is, hogy többé ne vágja meg magát vele...

Ólomtalanító

Fülünkbe nap, mint nap ólmot öntenek. Igen, sokszor én is kénytelen vagyok ólmot önteni, süketíteni...
Egy kis hallójárat tisztító:

Vasárnapi szondázás

- Jó napot! Szonda Ipszosz vagyok.
- Jó reggelt! Én meg Attila, és most ébredtem.
- Szeretnék kitöltetni önnel gyorsan egy kérdőívet.
- Milyen kérdőívet???
- A televíziózási és internetezési szokásairól.
- Nem nézek tévét három hónapja, az internetet meg nagyrészt a munkámhoz használom.
- Értem, de ez azért ennél bővebb kérdőív...
- Ok, most nem jó.
- Visszajövök!
- Ne, ne gyere vissza!
- Később sem?
- Később is vasárnap lesz...

Zúzmarás tavasz (folytatás)

... Egy pillanatra megfagy minden. Állnak egymás leheletét arcukon érezve, s nézik a rózsaszirmot.
A hideg megdermesztette testüket. Melegedni indulnak. Kávé, tejhab, és tejszín a menü. Áthatja őket a forró ital. A leány egyszer csak vetkőztetni kezdi a fiút. Lassan, bájosan fejti le a ruhadarabokat társa izzó testéről. (...)
Egészen meztelen már a srác. A leány egy ideig csak értetlenül, de mégis érdeklődve figyeli a kipirult idomokat. Majd - talán ösztönösen, talán szívétől vezérelve - ő is letekeri nyakáról a sálat. Finoman oldódik a blúz pántja, s a szoknya zsinege is lazábban tart már, de pár ruhadarab azért még így is árnyékot vet testére...
Kisgyermek érkezik, s értelmes, őszinte tekintettel nézi a párt. Szemeiben kíváncsiság. Mit csinál a néni meg a bácsi? - kérdi szavak nélkül, s pogácsát kér nagyijától.

Egyszerű dal

Egyszerű, tényleg egyszerű dal ez. Oly' sokszor kezdtél már vele reggelt. Nem tudod, miért, ösztönből húztad listára, s mondtad címét meghitten. Ember! Kinek küldted? A sokaságnak? Magadnak? Másnak? Másnak, s talán magadnak is. Elgyengülték tőle; mást láttál a monitoron, mint amit az vetített eléd. Nem voltál jelen saját valódban. Észrevetted? Persze, hogy nem! Ó, te kis butus! Miért érne fület dalod? Hisz nem fűztél hozzá semmit! Nem vagy elég konkrét! Hogy a francba várod azt, hogy elérjen kódolt gondolatod ahhoz, kinek ténylegesen szánod azt? Ébredj mély álmodból! Sokkal direktebb ennél minden.
Jah, hogy undorodsz ettől? Boccs, elkéstél! Előbb kellett volna születned... Ne hidd, hogy érteni fognak! Olyan különös vagy... Én sem értelek például. Próbálok életedbe lopózni nap, mint nap, de oly' nehéz veled. Miért nem akarsz engem? Csillogok, örömöt kínálok neked minden pillanatban. Tudást, és erőt adok neked! Csak engedj már kicsit közelebb, kérlek... Felejts el mindent, szüless bennem újjá!

puszikál: a VILÁG

Könnyeink

Van, hogy sírunk. Ez olyan, mint amikor a növényből elpárolog a felesleges eső. Ha akarjuk, ha nem, kiömlik a lelkünk. Elég egy szó, egy tekintet, egy múlt-töredék jelenné válása... Könnyeink mindig előrevetítik jövőnk, vagy temetik múltunk. Sokszor nem értjük, hogy miért, csak úgy, ösztönösen potyognak.
Lehet magunkban is sírni. Ilyenkor nem sós oldat hagyja el testünk, hanem tűz keletkezik bennünk. Perzsel, éget, rombol... Jobb, ha sírunk!

Táblák

Van egy táblám. Ráírtam, ki vagyok, mit akarok, mit teszek meg. Van egy másik táblám is. Azon is rajta van a nevem. Néha előkerül ez a másik is, s megtalálom rajta az első táblám feljegyzéseit. Furcsa. Némelyik mellet pipa van, némelyik mellett meg nagy, piros x. És vannak plusz feljegyzések is rajta, de olyan halványak, hogy nem tudom őket elolvasni. Ezt a "másik" táblát csak néha veszem elő. Az első, az a sajátom inkább. Írok rá mindent, amit jónak gondolok. Eszeveszettül jegyzetelek nap, mint nap. Néha próbálok a másikra is írni, de valahogy nem fog rajta a kréta... Különös, pedig nagyon erősen nyomom rá a fehér rudacskát. Hogy kerül rá a szöveg akkor? Ki tud rá írni???
Én is írhatok rá, csak ez elég bonyolult. Vagy nem is, inkább izgalmas, igen, izgalmas. Le kell írnom az én táblámra azt, amit szeretnék a másik táblán látni, s titkon remélni, hogy egyszer csak megjelenik rajta.
Sokszor olyan szépeket írok, tervezek, rajzolok, élek a táblámra, s az mégsem jelenik meg a másikon. Furcsa, pedig ÉN tudom, hogy okos, nagyon okos feljegyzéseim vannak. A világot váltanám meg velük!
De akkor, hogy a csudába nem jelenik meg azon a "másikon"; s mekkora öröm, amikor valamit mégis meglátok abból, amit előzőleg leírtam az én táblámra.
Meg ott vannak azok a halvány sorok, amik egyre olvashatóbbá válnak. Hogy kerülnek ide? Ezek nem is az én gondolataim! Próbálom őket letörölni, de nem tudom. A tábla ragaszkodik igazához...
Esténként a két táblát egymásra rakom, s izgatottan várom, hogy reggelre mi történik fiókom mélyén. Mert valami mindig történik...

Zúzmarás tavasz

Fagyott a táj. Ketten sétálnak a dermedt, vacogó utcán. Testükön tél, lelkükben tavasz. Kalandot hozó tavasz a leánynak, virágot fakasztó évszak a fiúnak. Párás busz suhan el mellettük az alkonyatban. A leánynak kedves, útra csábító. A fiúnak zajos, rohanó.
Jobbra vidámságtól izzadó kiskocsma. Menjünk be! - mondja a leány. Sétáljunk! - feleli a fiú. Állnak egy percig a mintás üvegfal előtt, majd továbbindulnak. Fáradt, sapkák alatt megbúvó szemek merednek rájuk, ahogy sétálnak. Ő biztos munkából... - súgja a leány. Nem, ő munkába... - feleli a fiú.
Fagyott pocsolyák törik meg a szürke aszfalt repedezett egyhangúságát. Csúszkáljunk! - csábít a leány, s a fiú már siklik is a bizonytalanul fagyott vízfelszínen. Méterekkel később lelassít, s riadtan keresi párja szemét a téli tekintetek között. Elesett... megint elesett... óóó, és újra meg újra elesik. - nyugtázza, s türelmesen vár a leányra.
Újra együtt a stabil talajon. Folytatódik a séta. Zörejek, cikázó fények, arcok, kirakatok, épületek követik útjukat. A hó alól lehullót rózsaszirom kandikál. A lánynak szerelmet sugall. A fiúban édesanyja sorai eszmélnek jelentésre, s egyszerre megérti sziromsága rózsa mivoltát.

Fal

Látom magam. Állok a hatalmas fal előtt. Süvít a szél. Fázom. Felkap, s oly erősen csapdos a téglákhoz. Egy megreped. Meg mégegy, megmégegy,megmégeeeegggyyy, s már egész nagy felületen ropog fal... Érzem, amikor fülem a poros, régi építményt érinti. Egész testemmel kopogok rajta. Már csak pár fuvallat, s igen, átszakíthatom a falat! S lehetek szabad, másnak, magamnak; igen, a világnak!

A szél alábbhagy, már nem tépáz. Sőt gyengéden érinti arcomat. Lassan, de magabiztosan visz egyre közelebb falamhoz. Már egészen ott vagyok. Hozzásimulok a téglákhoz, s áttekintek. Mi a túlon volt, egyszerre sötét lett...

Egy lélegzetnyit visszatántorodok. Néma minden, csak én vagyok. Reménytelenül nézem önnön kezem tépázta falam biztos magasságát, s egyszer csak elkezdem tisztelni teremtett erejét. Közeledek felé, megcsókolom, s hálát adok. Szeretem.

Barack

Tavaszodik. A lágy szellő már simogatja arcodat. A kertbe indulsz és megállsz a rügyeit bontó fa alatt. Méregeted, nézed az apró, életre hívott gyümölcs gyermekeket. Könnyedén választasz egyet. A hozzád legközelebb állót, mert ezt - ha megérik - leszakíthatod bármikor. Nap mint nap kijársz a kertbe, s nézed a rügyet, hogy fejlődik-e? Virággá alakul, majd lehull róla leple. Picit csúfabb lesz. Olyan kicsiny vacak, ami szemednek már nem is ad sokat. De - nem sejted, miért - őrized, mert a közelsége megszédít. Egyre szebbnek látod, Istenem, már megnőtt, már sárgul! Egyre lágyulnak színei, ahogy növekszik. (...) Kimész újra. Már érett. Leszakítanád, de még nem, még nem enged. Hozzá fonódik élete adójához, a vén fához. Nap, mint nap akarod, hogy megízleld, hisz neked termett! Feszes formája, ínycsiklandó vizionált ízvilága egyre csak gerjeszt, s nem érdekel az sem, hogy bőre már sebes. Nem csak téged vonz. Sokszor repülnek el mellette madarak, s meg megállva bele harapnak gúnyosan. Ők tovább szállnak, nekik csak egy falat kell. Te meg, ha bele szakadsz is, akkor sem éred el. Hagyod. (...) A sereg elrepül. Barackod bágyadtan a földre szédül. Újra kimész a kertbe, s látod, már a tiéd lehetne. Kezedbe veszed, nézed, egyre szelídebben nézed, de már nem látod benne, mi egykor vonzott téged. Lassan visszateszed a talajra, s hagyod, hogy sorsát bevégezve örökre belesüppedjen az élettelen avarba.