A sokaságból lett az egyetlen, kiért nem mentem el időben, csak később, amikor már bőgött, mert ottfelejtettem a lépcsőn, ahonnan nem vették fel őt, kit szerethetnék hőn, de nem tudom már, mert agyonismételték, a satrafák szájáról pattant nemlétező kisleányt, a városokból hol sosem volt lélekkel bolyongott az Úr után, s nem szólt neki senki, hogy itt nincs más, csak magány!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése