Szúnyog

Egy órában úgy pereg a hatvan perc
ahogyan megcsíp az éhesen vehemens
kis szúnyog, kinek bendőjében csorog
a vérem, s ha kérem, jóllakottan andalog...

Csend

Mire vágyik az, akiben akkora tüzet raktak, hogy szakadó esőben is lángol? - tette fel kérdését atyjának a kisfiú, aki tizenkét évig csak ült az ágya szélén és nem csinált semmit. Azokon a kötelező dolgokon kívül, amitől újra és újra csak ülhetett. Csendben. Atyja csak nézett rá, s nem, hogy kérdését nem fogta fel, hanem még azt sem, hogy megszólalt némának hitt fia. Majd könnyei rendezetten kezdték el barázdálni megőszült arcát, s feleségére gondolt, akit tegnap temetett el. Ekkor jött újra a kérdés: Apa, mire vágyik az? S a kiskölyök egyre hangosabban kérdezte apját: Apa, apa mire vágyik az, mondd meg kérlek! De az apuka, aki szerette fiát nem tudott megszólalni, soha többé...

Ó

Hangjegytőről fakadó
kacéran gyáváskodó
ismételve felsóhajtó,
a tévedő magánhangzó

Ha tudta volna az ó
hogy léte ily megrázó
nem merte volna elcsenni,
a rá osztottat felfedni

Maradt volna titokban
csúfan a sarokban
hol bogarak járnak,
mindig mással hálnak

De szegényem kimondatott
általunk tovább adatott
s most már nincs visszaút,
felforrt tőle a betű-kút!

Senki

A sokaságból lett az egyetlen, kiért nem mentem el időben, csak később, amikor már bőgött, mert ottfelejtettem a lépcsőn, ahonnan nem vették fel őt, kit szerethetnék hőn, de nem tudom már, mert agyonismételték, a satrafák szájáról pattant nemlétező kisleányt, a városokból hol sosem volt lélekkel bolyongott az Úr után, s nem szólt neki senki, hogy itt nincs más, csak magány!

Kicsi

Valaki járt a konyhában. Apró lábaival szorgosan lépegetett a linóleum illesztésein. Ő még látta a kis hézagokat, mert maga is annyira apró volt, hogy lehajolnia sem kellett hozzá. Sőt! Egyik lábát alig tudta átvetni a törésvonalakon úgy, hogy ne feszült volna meg izma a combján. Úgy szökdécselt eme apró repedésen, mint óriások az ijesztős filmekben a vásznon. Beleremegett az asztal minden egyes földre érkezéskor, s felsóhajtott a tűzhely, ha felemelkedett. Amikor ez a kis tünemény már minden csíkon végigért kezdte elölről útját, s csak nem akarta abbahagyni! Az asztal már nehezen bírta, a tűzhely is billeget egy óra után, én meg csak néztem őt mély tisztelettel, s azt hiszem főt is hajtottam az aprósága, az egyszerűsége és az öröme előtt...

Hűség

A tisztaság hűsége a Mindennek
életed formáló egyebeknek
mikre naponta pakolsz éseket
apró tévelygő kérdéseket

Erősséget! Azt vágynád,
viharban meg-megállnál
s elejtett tékozló túszokat
löknél messzire maholnap

Csak nem mehet ez így,
papírt követel, ki ír
vagy olvassa a könyveket;
tanulni ezt nem lehet

Ébresztgesd inkább Őt
a válaszokban rejtezőt
akinek gyermeke voltál
s vagy most is; ne menj tovább!

Nálad jobban csak éned tudja,
Benne fél vagy, ebugatta
lélek térj meg, kérlek!
S ne ijesszen más téged!

Esti ima

Mondd, Uram! Miért nem kellek jobban magamnak, mint más? Megbocsájtó szende feloldozás, ahol lelkem tiporna ösvényt magának Lelkeden, csendesen, hogy ne hallják a szomszédok, fülükbe ólmot dobtatok, szerencsétlen én-darabok. Már megint akarok, takarok, háborgok, tántorgok az egésztől, mitől újra hányok ócskavasat; szívemen szétmálló vakolat pakolgat engem, ahelyett, hogy szemem neked szegezzem, Szentem. S mondjam végre bátran: itthon vagy az énem katlanjába zártan!

Kanna

Estére megrepedt az alja a porcelán kannának
vagy inkább puhának éreztem tűjét Annának
mit belém döfött még reggel az asztalnál
jelezvén, hogy elcukroztam a fahéjas teáját.

Kiborította a lefolyóba az egészet,
mind egy cseppig megette az enyészet.
Vele folytam asszem én is a semmibe
ahelyett, hogy rávertem volna a seggire!

Akkor biztos másképp esett volna
a kanna bele a koszos mosogatóba
s még egybe lenne cirádás alja,
a kezemet nem vágná el éles darabja.

Rezsó

Ha eltűnne a türelmetlenség vibrálása
Ha elválna a tudatom világa
Ha elszaladna a téboly villanása
Ha elrakódna a történtek valósága

a spájzba, ahol apró népek laknak
egymáshoz érve haragszanak,
mindig az újdonsült babára
licitálnak életre halálra

Szabadságra! mert elloptam tőlük,
érlelve nagyon forrón főzzük
azt, mi nem bugyog bennünk;
a rezsóhoz rossz dugót vettünk...

Küszöb

Lehet-e a megtörténtet borítékba tenni
bélyeget nyalva rá lepecsételni,
fiók mélyére rejteni, deszka alá másnak
hogy megfeleljen a kor pillantásának?

---

Itt állok a küszöbön, s nem teszek semmit.
Lépni előre egyet várnék, de helyettem senki
Nem indul a fénybe mert nem lehet oda menni;
A papírtasakot elő kéne venni és elégetni!

Utolsó szikrám pedig férfias fulladásra tartogattam,
csak elfelejtettem a számmal szignózott katlant
amelyben kérdőszózápor oltja folyton a folyvást
mert nem akar az ezerszer megírt levél feloldozást

Már mindegy is, bár még látom: a sötétben hátul
az acsarkodó magának valóság megárvul
és nem szúr többé galád módon oldalba
mert eldobtam az utolsó gyufám. Bele a hajnalba...

Kettős

Hasadékban van eltéve gondosan,
múlt ápolta rigmusok haszontalan
szellője, mi szaggatón végigfutva
mered a kellemes tévútba,
távolba, ismerős vályoggal
rak téglát a sárból, mámorba
kúszik a nincstöbbé bátor
s csak morzsányit hagy bárhol
a kedves feledést add máskor
most tombolok látod, mert vége
csak még nincs megértve
a kettő válni vágyik hárommá
vagy eggyé futni, bárhová!

Akárhová, ahol a kalácsképű bálvány
lesz a megmenteni való bárány...