A bárány

A néma muzsikus mészárszékén dalból van a bárány. Nagy úr a vég, s hallja is már-már, tenni mégsem tud, hisz hangszálai a kórtól vagy a kortól rezzenéstelenül feszülnek torkán. Kétségbeesett pillantások árnyai izzadnak a zölden zúgó terem falán. A zenész kést ránt, a lekötözött áldozat nagyot sóhajtva hunyja le szemét, s egyszerre pattan el nyakukban az ér. Mert a néma muzsikus mészárszékén dalból van a bárány...

Időben

Most akarom a végtelent! Görcsösen rángatom idővonalam vastag fonalát.
Méregetem távoli tervek meg nem jelent mérföldjét a jövő asztalán.
Tenyerem bőrét pengeként hasítja szét testem súlya,
s az érdes kötél borotválatlan kóca.

Mégsem mozdul, nem jön felém.
Röhögve marja lelkem a mögöttem lévő ízetlen maradék.
Martaléka vagyok csöndes árnyak szarkalelkű ábrándjainak csupán.
Te miért nézel mégis testvérként rám?

Megkísérelnéd megfogni, s velem ráncigálni az életet,
vagy kacsintanál s hagynád, hogy repüljek mellőled?
Voltál kő, miből faragtál nekem hízelgő élvezetet.
Most szikla vagy, csak már nincs kedved hozzám csiszolni éledet.

A meglepett

Tejfehérré vált az égbolt, s én csak döbbenten néztem. Éjjel ébredő lényem kémlelt pókhálós odújából, s kereste kontúrját meglepett angyala lábnyomának.

Látta a remegő lég sziszegő játékában,
a hatalmas lombok lomha halálában,
a falra függesztett kereszt árnyékában,
de legfőképp saját alakjában
találta.

A tetten ért felnevetett, s gyorsan el is szelelt a remegő léggel.
Át a hatalmas lombokon vitte útja, de a keresztet azért csak itt hagyta!
A kis csacska...

Voltomnak

Ajkad ajkamba harapva hazudna
Visszajáró vigaszt védtelen arcomra
Féltett fényem reszketve aggódna
Míg kéjes kincsed rajtam alakoskodna

Tested tévelygő temploma éledne
Újdonsült programmá engem téve
S nem hallaná kiáltani ingoványos létem:
Visszafelé járó időm, kérlek, még ne!

Balázs Mónika Bharátnak

Ugyanúgy mondjuk ki egymás gondolatát
Részegesen óhajtjuk társunk vigaszát
Erősen szorítjuk hajónk ballasztját
S józanul várjuk a tapasztalás múlását

Tárgyakat öltöztetünk új ruhába
Lassabban lépkedünk kockáról kockára
Bohócként fújunk gyermekkorunk sípjába
S táncot lopunk az őrjítő fogságba

Tesszük ezt azért,
hogy kedves közönségünk
felnevessen újra
pár lopott aranyért

Foltos

Forró veríték a homlokon
voltam
Reménytől hátráló tűnődő tünemény
voltam
Kabátod sarkán mesterkélt illat
voltam
Pár pillanattal ezelőtti látomás
voltam

Vörösen izzó harsány folt
vagyok
Tű a megakadt korongon
vagyok
Húron futó remegő hang
vagyok
Olyan büszke, mint te
vagyok

S újra egészed része
leszek!

Teljesebben

Ma majdnem megcsörgettél, mert már kevés a mindenség,
amit buzgón álmodtál mellém.
Egyre hangosabbnak hallva tarka szárnyak suhogását,
s fényes csőrök dallamát
éled az egekbe magasztalt matéria megárvult végnapját.

A lekapart kréta zokogó porán át vöröslő tekinteted
a kilakoltatott után mered.
Majd szavak elkobzott sóhaja óhajtja újra neked szegezni,
s igazsága okán századszorra is kérdezni:
Akarsz-e gyermekem feltételek nélkül bennem élni?