Mondod, mi van?

Saját szavad sava mar marasztaló mérgével
kacifántos kalandot bejáratott barátságaidba.
Rég eltűnt rendszerbe szervezett szervezeted kiáltana levegőért,
ha nem oltanád be napról napra a biztos bódulat badar bájával.
A lenézettek meg felélednek,
s holmi pimasz kamasz arcátlanságával ütnek pofon.
A beígért bégetés mégsem lett oly édes,
mint mit megsárgult cetlik cukros hazugsága ígért.

A sor végén van apró; hozok egy kávét...

Randevú

Majd egyszer túlemelkedvén nyűgös neszek
hangulatkavaró ócskaságán te is eszmélsz!
Hiszem, hogy álmos fürtjeid gondolatnyi bája
nem hirtelen gombnyomása csupán a meredek légnek.
Dallamos jelened izgalmas órája hidd,
hogy hamarosan megdermed,
s ekkor fogsz egy tétova percre megőszült angyalod
kortalan arcára mosolyogni.

Mert elég egy pillanatra nem figyelned, s máris ott állsz.
Magad előtt...

Távol

Ki nekem voltál, nincs többé. Maró foltja a záradéknak hasít mély szántást, mit csak egy nemes olló metszhet ki. S látom, el is feledtél pajkos kedves. Ne hidd, hogy unalmas, s ne gondold, hogy szürke, mert igenis napról napra menetelek feléd, vagy felé. Lázálmok közhelyes sóhaja tépázza szét most hitvány álmok meghitt odaadását bennem, s badar szavak zilált visszhangja olt új jelent e dombosabb földbe...

Ne lopj!

Te nem számolod, már én sem. Pedig hidd el érdemes lenne! Sokszor történik úgy, hogy észre sem veszed. Lassan már én is megszokom a könnyedén elejtett, s rejtve rejtett kacér kétely keresztjét. Tudd, hogy nem kell így történnie! Mi túl finomak vagyunk ahhoz, hogy engedjünk egymásnak. Vagy leginkább gyávák. Közhelyekkel vagdalkozó, angyalbőrbe csúsztatott ébredni vadul vágyó lelkünk csak meredten kémlel párás szemünkön át. S megrögzötten lopjuk mások zamatát...

Érzed?

Újra érezni akarom!

A barack zamatát,
a kert harmóniáját,
az agyag ragaszkodását,
a rigó fekete füttyét,
az út bizonytalan szélességét,
szavaim lüktetését,
a barátság áldozatosságát,
a mikrofon-ízű tömeg formálódását,
az éjszaka nyugalmát,
az érintés megfakult izgalmát,
a fények kalandját,
a Titok misztériumát!

Kilépve kreációk zsémbes rabságából, s felakasztott vágyak diszharmóniájától elidegenülve frissülni a csermely csobogó meséje alatti szürkés ágyon. Mert itt lelek lassan csak tisztaságot...

Meg-nem-éltető

Igen. Akkor és ott hiányt hagyott. A darab nem teljesedett be, s sosem szólt úgy, ahogy megkomponálták azt. Évek teltek már el, most mégis oly közeli minden. Álmomban mindig az vagyok, ami utálok lenni, de valahogy csak magasztosnak tűnik az a vizionált, poros való. Nyughatatlan idegszálakon táncolva eszmél ő, s mindaz a varázs, amiről tudom, hogy most nem szabad. De lehet-e egyszer? Vagy hallgatva éberebbek szavára kelni kéne végre? Nem, nem akarok. Bőszen melengetem, mintha lenne értelme az álomnak, s várom a megfejtést testemen is érezhető formában. Uram csak akkor adjad, ha tényleg látod értelmét!