Ölelés

Lakatlan lelked leltár-fonalán
kit ölelsz gyulladva oly ostobán
hogy néznek a vakok furcsán nagyot,
hamvadó tapintásod után csak kapkod

a kéz ujja, tömeg búja foszlik az utcán
hol álltok az esőben, biccentenek furcsán
kalapok. Egyiknek tolla maszatosra kopott;
kint felejtődött a napon, mint ti most, pont ott...

Egyről

Elmentél úgy, ahogy megérkeztél. Egyik kezemben még most is tartom, de másikkal már oldom, amit elloptunk akkor. Tudod, ott a minden közepén akartuk a mostot könnyedén, mert még nem volt, de lett. Mégsem kellett. Jó volt a távolból, megigézett állapottól hinni, félve bízni a csodát, melyet apránként temetünk most egymás ajkán. Igazsága okán suttogunk még talánt úgy, hogy tudjuk, kevés ez ide. Mégis ugrani kell: egyről a kettőre.

Álarcosbál

Néha hangom. Néha nem. Megfertőzött idegen. Vagy az sem, de mégis a járdáról, térkövek aljáról néz, hogy megszülessek 20 perc múlva. Ütött az óra - mondják, s teszem hozzá, mert büntetést nem keresek; nehogy az óriás megegye az egeret.

A legkisebbeket szereti szája, vagy füle inkább, ha hallja azt mondom: marha. Hijnye, ebugatta! Súgja a nagyi, nyugdíj-csekkre kéjes masni érkezik, mert beárult; neki csak jel maradtam, mégis elájult.

Talán a vérnyomástól, első benyomástól rikkantott csak most, hogy tálcán vihetik a harcost. Megfogott hát büszkén, ne ítéljen senki bűnén, hiszen bádogból van ő is.

Nem sugároz kőris-Tesla vevője csak vételez, bűnt takarékba tesz, hogy kamatozzon, miből aztán unokának vehet kartont maskarának, hogy rádiónak öltözhessen az álarcosbálra!

Parafán

Ha még mindig azt hiszed, hogy gyalázhatsz a fintoroddal, meg nem értett tartalommal, tévedsz. Kérhetsz bókot, kapsz is eleget, hogy érezd a kellemet, amit te csak szótárból értesz, utána nézhetsz, s szépen okosan lekörmölheted gondosan egy pocsék cetlire, mit másnap büszkén lóbálhatsz megihletvén arcom; mosoly kél kudarcodon, melyről még továbbra is azt hiszed, hogy elvi síkon repíthetsz messzire a táblán, foncsorán még sohasem jártál, mert nem izgat, hogy rajszöged miféle nyomot hagy a parafán, dúdolhatsz kiságyán gyermekednek élet-dalokat, csak mikor felnő nehogy kérdje: anya, belőled mi maradt?! Most sajnos semmi, méreggel bélelt vekni, melyen a napraforgó mag sem fordul a fényre, csak elfojtott őrület taszít mélyre, mert több vagy! Nem tűje, hanem teste a szegnek! Remélem egyszer meglátod a lyukat is magad mögött, ha kihúznak, s nem lesz már a táblához közöd...