Piros ruhában voltál. Másra már nem emlékszem tisztán. Amikor beléptél a kávézóba azonnal észrevettelek, de ügyefogyott kiskamaszként elfordultam tőled, s nem jeleztem hol vagyok. Meg amúgy is ültünk már páran az asztalnál. Homályos lufi-fejek, s túlontúl harsány kacajok rémlenek a többiekből. Szemem sarkából követtem kontúrod, hogy köszöntél a bártendernek, nekimentél egy cserepes virágnak, s hogy megálltál egy pillanatra a tükör előtt; foltosan igaz, de megmaradtak bennem. Aztán megtaláltál, s én felálltam, hogy felakasszam a kabátod. Előtte még erősen magamhoz akartalak szorítani, de minden erőm elszállt. Te szebben öleltél.
Kérdések ütőképes hada igazgatta bennem rozsdás páncélját, de egy csipetnyi feszültség is csúszott közéjük: Te miért ölelsz erősebben... Beszéltél, csak már nem tudom, hogy miről. A szemeidet figyeltem végig. Tekintetedben kerestem magam, s találtam is olykor. Teáztunk.
Aztán eltűntek a többiek. Egy foltozott ladikban csónakáztunk az enyhe nyárelőn. Távol mindenféle emberek ünnepelték a jó időt, s csodálták a tengernyi zöldet. Mi a folyó közepén haladtunk egyforma távol mindkét parttól. Én eveztem, de nem hátra - ahogy kell - hanem előre. S egyáltalán nem volt megterhelő! Itt is folyton beszéltél, s néha hozzám is értél; így éreztem igazán a szavaid mögötti lényeget. Piros blúzodra gyakran repültek apró bogarak, s egy tengerkék szitakötő is átmeneti nyugalmat talált egyszer rajtad. Parttalanul élveztük a partokkal határolt hangulatot. Csónakáztunk.
Egyszer csak a te városodban voltunk. Még működött a patikához közeli pénzautomata. Vettem le egy keveset, meg a telefonomat is feltöltöttem. Gondolatban siettünk valahova. Éreztem, hogy kopog a cipőd a kövön, pedig ültünk. Apró fülhallgatót csúsztattál a fülembe. Idilli volt a dal. Egy férfi és egy nő énekelte. Pont, mint mi. Akkor és ott. Egy férfi és egy nő. A zenére aztán elaludtunk egymás fáradtan nyüzsgő ölén. Egyek voltunk.
Milyen érdekes, hogy az álomban pont akkor alszunk el, amikor felébredünk a valóságnak...
Kérdések ütőképes hada igazgatta bennem rozsdás páncélját, de egy csipetnyi feszültség is csúszott közéjük: Te miért ölelsz erősebben... Beszéltél, csak már nem tudom, hogy miről. A szemeidet figyeltem végig. Tekintetedben kerestem magam, s találtam is olykor. Teáztunk.
Aztán eltűntek a többiek. Egy foltozott ladikban csónakáztunk az enyhe nyárelőn. Távol mindenféle emberek ünnepelték a jó időt, s csodálták a tengernyi zöldet. Mi a folyó közepén haladtunk egyforma távol mindkét parttól. Én eveztem, de nem hátra - ahogy kell - hanem előre. S egyáltalán nem volt megterhelő! Itt is folyton beszéltél, s néha hozzám is értél; így éreztem igazán a szavaid mögötti lényeget. Piros blúzodra gyakran repültek apró bogarak, s egy tengerkék szitakötő is átmeneti nyugalmat talált egyszer rajtad. Parttalanul élveztük a partokkal határolt hangulatot. Csónakáztunk.
Egyszer csak a te városodban voltunk. Még működött a patikához közeli pénzautomata. Vettem le egy keveset, meg a telefonomat is feltöltöttem. Gondolatban siettünk valahova. Éreztem, hogy kopog a cipőd a kövön, pedig ültünk. Apró fülhallgatót csúsztattál a fülembe. Idilli volt a dal. Egy férfi és egy nő énekelte. Pont, mint mi. Akkor és ott. Egy férfi és egy nő. A zenére aztán elaludtunk egymás fáradtan nyüzsgő ölén. Egyek voltunk.
Milyen érdekes, hogy az álomban pont akkor alszunk el, amikor felébredünk a valóságnak...
