Lopott

Engedjetek ki tekintetek ti mind,
kik kérleltek valakit, aki már nincs
itt, mert sosem volt, csak gondolt
értelme volt annak, magamnak.

Hiszen kit kerestek, együgyű lelkek
elbújt rég a lépcső repedésén bennem
s félő szeretlek karján tűnt akarlakok
búslakodva tántorognak vissza most

A szegély fölé, hol ültünk egykor
s a magamtalan én betéve bókolt,
hogy jó leszek még valamire majd,
ebből meg az lett, hogy ne akard

Pedig kérte a séta, szólította a hegy,
hogy legyünk még csak most, de egy
ami megáll, s leül, vagy térdel bércén
a kulcsnak, mit elloptunk egymás térdén...

Hova

Mit kell akkor mondani, ha tetten érnek? Nézni kedvesen, hogy ugyan, dehogy, vagy mondani neménvoltam, még akkor is ha igen, csak máshogy értettem.

Ja, hogy ő nem úgy. Ennyi esze van. Vagy nekem kevés ahhoz, hogy megértsem. Nem kell! Neki. Nem érti, inkább elrejti.
Hova? Sehova.

Oda, ahol érzés nincs, csak a kartonok vágyják számokkal meg betűkkel tarkítani az üres lapokat, amiket szépen odatettek. Ők. Meg persze mi is.
Hova? Oda.

Hm, édes vagy. Megfejted? Á, nem hiszem. Dallamod visszafelé játsszák. Úgy sem értik. Úgy nem ők, ahogy te nem engem. Mert nem kell. Minek is. Inkább menjünk.
Hova? Akárhova.

Ott majd lesz minden. Hogy mi minden? Mondom: minden. De jó! Ezt érted. Tanultad. A minden az minden, ellentéte a semminek. Ezt ki kellene írni.
Hova? Mindenhova!

Akár

Tanulhatnék is tőled akár,
ha engedné a sok barát
akik köztünk laknak,
csókot könnyen adnak

Akarnak. Igazán a semmit
kinyomtatva ferdít
egy Bendegúz halványa
nincstelen lelkünk lakása

Utazás helyett csak pakolása
a bambuló kevésnek
mit meghagytunk ebédre
vagy délutáni böfögésre

Jönnek mind, kik voltak
testvérei birtokolnak
ugyanannak, ki voltál, Anna!
Nem látsz már, te édes, balga

Abban mentél világgá
hogy leszel szabaddá
holott szótlanságnak peremén
én nem akartam eléggé

Azt. Benned az asszonyt
nevelve megmondott sablont
ritkábbá téve.
elgurultam inkább a fenébe...