Hívásvárakoztatás

...még mielőtt rá(m)gyújtok, írok neked. Tudod, ha nem vetted volna észre, akkor mondom most: meg-szök-tem. Bizony ám, mint oviban Norbi elöl, aki folyton csak meg akart verni. Mást szegény nem tudott, mint te sem, csak indulatból jönni. Nem bírta kontrollálni azt a vehemens erőt, amivel meg akart ölelni, s megkérni, hogy szeressem baráttá benne a rosszat is. Pont olyan volt ő akkor, mint most te. Csak az a baj, hogy Norbi azóta felnőtt, és barátok vagyunk. Pont úgy, ahogy veled sosem leszünk. Érted? Nem vagy már ártatlan gyermek! Kinevethetsz, mert megjár! Tettem veled én is, és most is mosolygok, amikor tudom, hogy te épp sírsz. Mert nem tudsz nevetni rám, attól a tudodmitől... Pedig pont ezért örülhetnél, s tudod, banyek: marha jól esne, ha felhívnál magadtól, s azt mondanád, hogy köszönlek szépen!

Ezzel talán megmentenéd magad attól, hogy fájjak neked újra, kaján vigyorral az arcomon beírassalak a kis-középső csoportba, s elintézzem, hogy pont a Norbi kislánya mellett legyen méhecske a jeled...

Hajszál

Hajszálanként, ahogy megtörik a fény
búcsút int a szegénynek hívott legény
s megragadja a bódult akkort
kelni nem tud többé régi folt

Mit ejtettek rajta százan
türkizkék felsők páran
söpörték alá a mérget
vagy csak mást, mit nem értek

De nem is vágyom többé
az egyenest, a görbét
akarom érthetetlenül régen
csak nem szóltak időben

Az ősök, hogy megelőzött
Valaki, kit utol kell érnem,
hangzó villámok tövében
tapasztalni szépen.

Lacika

Nézz rám most, s hidd el, mit akkor súgtam, búgtam, ordítottam, zakatoltam, míg belőled kicsúsztam! Emlékszel? Neked én már akkor meghaltam...

Mégis kétkedő varázsló volt rajtam izgága ujjad. Te is az újat tanultad, mert a régi rút volt, kacska kezével halkan horkolt, inkább elbújt. Én meg előtted ragadtam, befőtted szívből utáltam, s igen az ing is drága volt, a sál is kétszázhúsz, a matrac meg nem tudom, gyújtsad inkább föl a plafonon. Érezzem melegét, mert miattam fűtötted ezerkilencszáz akárhány telét, bélelted kabátom belsejét, s teljesen elloptál engem, szegényt.

Látom eszel, s nem nézel fel. Könnyebb az étellel, mint bánni az élettel. Főleg ha nem a tiéd, csak egyszerű ajándék, miben magadat akarnád újraélni, te ronda, kövér néni. Nem kell félni, nem látja senki kezedben a kést, mert az nálam volt. Tettem én, mit apám gondolt úgy, ahogy te sosem kívántad. Csak megcsináltam azt a bajt, s elvittem a vihart. Nyelvem egyre jobban hadart, mert nem tudtam nézni a boldogságot, játékos örömtáncot loptam vérrel, nem volt dolgom eddig veréssel, csak lekvárkeveréssel foglalkoztál serényen, hogy nekem add, mi nem kell! Szeretetből. Én meg csókoltalak érte. Kegyelemből.

Aztán elkövettem még több bajt, mire megkegyelmeztek és szépen, csendesen felnégyeltek...

Ezért hát arra kérlek, hogy tedd le a virágot, s ne indulj a temetőbe, mert én itt vagyok, s addig maradok, míg azt nem mondod, hogy bocsáss meg, fiam!

Pók

Bökd meg a gömböt, hülyegyerek! Kidurran.
A pók meg beszövi belülről a rést. Unottan...