Szarvas

Oldalt fekszem. Hason nem akarok, vagy nem is tudok talán. Tekintetem homályosra maszatolja az állólámpa kontúrját. A beszűrődő madárfütty ócskán csillog a bekapcsolóján. Minek is beindítani, amikor csak a villanyórát tekeri. Alszom inkább, ha tudok. De nem tudok, mert a fejem búbján lévő kinövés most nagyon viszket. Megvakarom, de nem lesz más tőle. Ott van, mint valami szarv, amivel felöklelhetném a párnámat. De nem lehet, mert butának néznének az utcán. „Egy fiatalember párnával a fején mászkál a városban, s furcsán mosolyog” – kerül elém hirtelen a helyi hírlap sokat sejtető címoldala. Ezt érdekesnek gondolnák, az biztos! Én is meglepődtem mondjuk, amikor először észrevettem magamon. Mi a fene lehet ez? – kérdeztem a tükör előtt, s csodálkoztam is erősen. Tapintom, ott van, lefotózom, megjelenik, csak mások nem látják. Ha megnéznél, lehet te sem vennéd észre, pedig hidd el, hogy ott van! És viszket is, de csak néha. Például most.

Picit beleremegek, ha arra gondolok, hogy egyszer majd valaki észreveszi, és telekürtöli vele a világom. Jönnének a rokonok nézegetni a semmit, amit ők nem is látnak, de sajnálni kell engem érte. Mert, aki látta kellemetlennek mesélte… Mindenesetre biztos nagyon együtt érzőek lennének. Kapnék rá gyógykötést, meg mindenféle krémet. Érkeznének az ágyam mellé doktorok – mert ugye felkelni ilyen állapotban mégsem lehet – s jól teletömnének mindenféle apró pirulával. Hál’isten valaki mindig ott ülne mellettem, hogy tudjon segíteni, amikor válságosra fordul az állapotom. Mert fog, hamarosan! A nagyi is megmondta…

Az is riasztó lenne azt hiszem, ha az a valaki szépnek mesélné a szarvamat. Akkor is jönnének, de inkább nekem kellene menni mesélni az állapotomról. Mert vélhetőleg csoda történt, hogy ez az izé a semmiből odanőtt. Lennének páran biztos, akik kinevetnének, hogy a láthatatlan kinövésemet mutogatom, ami szerintük nincs is ott. Az alapsokaság, viszont el lenne ájulva! – De szép szarvad van! Elnevezted már? Én „szarvikának” hívnám, olyan kis cukimuki!” – hebegi Kati, aki azt hiszi, hogy látja az elváltozást. Pedig nem is. Marika néni meg behozná a közönségtalálkozóra – amit apa szervezett – az egész családját, hogy mindenki láthassa, milyen különleges emberek élnek köztünk, ha ezt nem is látják, csak kevesen. A kis Juditka úgy szalad oda hozzám, mintha látná a dudort, pedig csak muszáj neki. Úgy lökik.

Szerencsére egyelőre még csak én tudok a szarvamról, és nem kell az előbbi két lehetőségtől olyan igaziból félnem. Emlékszem, láttam már valahol hasonlót máson is. Az picit kisebb volt ugyan, de vastagabb. Amikor beszéltem vele – mármint a hölggyel, akin van a szarv – nem tudtam másra figyelni, csak erre az ismerős búbra. Ő meg nem értette, hogy miért nem nézek a szemébe. Időről időre megigazította a haját, és szólt is párszor, hogy nem bámuljam a lenőtt hajtövét. Nem is azt bámultam. Próbáltam kérdezgetni, hogy mi lett más benne, amióta neki is ott van ez a dudor, de ezek a kérdések vagy elrepültek az érzékelése mellett, vagy az én számból nem jött ki hang. Aztán rájöttem, hogy ő nem is tud erről az egészről, s az enyémet sem látja. Én meg még direkt úgy is fésültem a hajamat, hogy a hülye is észrevegye… Na, nesze neked tudatosság!

Érdekes. Most mintha picit más lenne a búbom. Pont olyan kíváncsisággal nézek rá, mint amikor kinőtt. Érzem, hogy megint történni fog valami, el is indulok dolgozni; nem zavar, hogy vasárnap van.

Az utcán két kisgyerek játszik a járdaszegélyre hullott ágakkal, random. Autók zörögnek, nénik köszönnek – inkább egymásnak, mint nekem – a szomszédék lányanyája meg aléltan tolja babakocsijában a kis Annuskát. Ismerem őket, köszönök, mire szó nélkül megállnak. Erzsin még látszik, hogy nemrég szült, de már kezd visszatérni a kamaszos báj puha arcára, a kisbaba, meg pont úgy néz ki, ahogy egy kisbabának ki kell. Játszik a neonzöld babakarikával – a csomagolásra legalábbis ez volt ráírva – és szemlátomást örül nekem. Kis kezével a fejét kezdi simogatni, mintha mutatni akarna valamit. Közelebb hajolva veszem csak észre a szarvacskát a fején. Jé, hát neki is van, s látja az enyémet is; rá is mutat! Együtt örülünk most már, én is nyugodtabb vagyok. Mert mi tudjuk, látjuk és értjük is. Ő még csak némán a karikái között, én már suttogva a hátak mögött, Valaki pedig harsogva mindenek fölött…