Papírhajó

A hároméves Julcsika ma nevetve ment óvodába. Lábait gyorsan szedte, s óvatosan kerülte ki a pocsolyákat, amibe Marci bátyja egykedvűen lépett bele. A kiscsoportban már javában ment a játék, mikor megérkezett. Peti szaladt oda hozzá elsőként.

- Szia Julcsi!
- Szia!
- Gyere, mutatok neked valamit!
- Jó, de csak, ha utána én is mutathatok neked valamit, jó?
- Jó, menjünk! - válaszolt picit bizonytalan hangon a kisfiú, mert Julcsika nem az a mutogatós fajta.
- Ezt neked hajtogattam! - kiáltott fel büszkén a srác, s zsebéből kicsit gyűrött papírhajót vett elő. Júlia kivette kezéből, s mosolyogva nézte pont addig, amíg a hajókat szokták nézni a hároméves kislányok.
- Köszönöm! - hebegte, s karon ragadva Petit elindultak az udvar felé a kismedencéhez.

A teli medence felszínén sok semmi úszott, amitől folytonos mozgásban maradt az amúgy semerre sem folyó víz.

- Peti! Mi lenne ha most még kisebbek lennénk, beszállnánk a papírcsónakba, s beúsznánk a közepére!
- ÁÁÁ, azt nem lehet, mert emlékszel múltkor is mi volt belőle...
- De én csak ott tudnám megmutatni neked azt, mert innen nem olyannak látszik.

Peti ekkor lehunyta szemét. Teljes erejével, minden ösztönével és szabad akaratával arra gondolt. Arra, hogy ott ülnek Julcsival a csónakban és épp megtudja, amit csak meg lehet tudni egy papírcsónakban ülve, egy kékre festett medence közepén. De csak nem jutott semmire, s mire kinyitotta a szemét a csónak már nem volt ott. Illetve mégis ott volt, csak már benne ültek. Igen. Pontosan a medence közepén. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt mindkettőjüknek ez az egész. Julcsi mosolygott, s újával a vízfelszínre mutatott.

- Látod?
- Mit?
- Hát Őt!
- Kit?
- Az Istent, ahogy itt csücsül előttünk a vízfelszínen!

Peti látta.