2010. június 28., hétfő

Zacskó

A félelem az ismeretlen nejlonzacskója,
melyen zörögve zajong önnön akarata.

A megromlott darabok izével
törődjön az, ki megelégszik bérével!

Újdonság! Felbontalak és megeszlek
a megtörténtet pedig eladom repesznek!

2010. június 25., péntek

2010. június 23., szerda

Semmi

Ne mondj semmit,
mert idő az sosem volt
csak a semmi tombolt

Szavak nincsenek,
mert értelmük gyalázat
felruházott madár-alázat

Ha jönnél, gyere most,
a lelkem elküldtem borért
Az ébreszti fel szegényt!

Éberség

Az elhangolódott egyszerűségben
sosem volt mérték,
zamatom másoknak mérték!
Belőled alakuló mélység

Szétkergetett tákolmányok
csavarjait mind elraktátok
s most szórjátok vissza rám!
Magához int a magány

Eltalál és megetet
azt mondja: szeret
ordítva alakul méreggé
a megfordított éberség

Ébredj! Kedves Én
egészed rontja még
s ha már tested sem akarja
akkor kezdi munkáját Ő újra!

2010. június 16., szerda

Papírhajó

A hároméves Julcsika ma nevetve ment óvodába. Lábait gyorsan szedte, s óvatosan kerülte ki a pocsolyákat, amibe Marci bátyja egykedvűen lépett bele. A kiscsoportban már javában ment a játék, mikor megérkezett. Peti szaladt oda hozzá elsőként.

- Szia Julcsi!
- Szia!
- Gyere, mutatok neked valamit!
- Jó, de csak, ha utána én is mutathatok neked valamit, jó?
- Jó, menjünk! - válaszolt picit bizonytalan hangon a kisfiú, mert Julcsika nem az a mutogatós fajta.
- Ezt neked hajtogattam! - kiáltott fel büszkén a srác, s zsebéből kicsit gyűrött papírhajót vett elő. Júlia kivette kezéből, s mosolyogva nézte pont addig, amíg a hajókat szokták nézni a hároméves kislányok.
- Köszönöm! - hebegte, s karon ragadva Petit elindultak az udvar felé a kismedencéhez.

A teli medence felszínén sok semmi úszott, amitől folytonos mozgásban maradt az amúgy semerre sem folyó víz.

- Peti! Mi lenne ha most még kisebbek lennénk, beszállnánk a papírcsónakba, s beúsznánk a közepére!
- ÁÁÁ, azt nem lehet, mert emlékszel múltkor is mi volt belőle...
- De én csak ott tudnám megmutatni neked azt, mert innen nem olyannak látszik.

Peti ekkor lehunyta szemét. Teljes erejével, minden ösztönével és szabad akaratával arra gondolt. Arra, hogy ott ülnek Julcsival a csónakban és épp megtudja, amit csak meg lehet tudni egy papírcsónakban ülve, egy kékre festett medence közepén. De csak nem jutott semmire, s mire kinyitotta a szemét a csónak már nem volt ott. Illetve mégis ott volt, csak már benne ültek. Igen. Pontosan a medence közepén. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt mindkettőjüknek ez az egész. Julcsi mosolygott, s újával a vízfelszínre mutatott.

- Látod?
- Mit?
- Hát Őt!
- Kit?
- Az Istent, ahogy itt csücsül előttünk a vízfelszínen!

Peti látta.

2010. június 13., vasárnap

Copf

A fűben játszik két kislány. Az egyik aranyos a másik nem. Az egyiknek rózsaszín masni van a copfjában a másiknak nincs. Sőt azon még copf sincs! Testvérek. Zsófikának Laci bácsi az apukája, Zsuzsikának Feri bácsi az apukája. Anyukájuk pedig Anasztázia. Először Laci bácsit ismerte meg. Ő katonatiszt volt. Most már nem az, mert leszerelték. Feri bácsi Laci bácsi barátja volt. Most már nem az, mert Zsuzsika. Ő nem volt katonatiszt soha. Zsófika hajából Zsuzsika kitépte a masnit. Zsófika sír, Zsuzsika szalad, Anasztázia kiabál, Laci bácsi nincs ott, Feri bácsi meg már meghalt...

Szarvas

Oldalt fekszem. Hason nem akarok, vagy nem is tudok talán. Tekintetem homályosra maszatolja az állólámpa kontúrját. A beszűrődő madárfütty ócskán csillog a bekapcsolóján. Minek is beindítani, amikor csak a villanyórát tekeri. Alszom inkább, ha tudok. De nem tudok, mert a fejem búbján lévő kinövés most nagyon viszket. Megvakarom, de nem lesz más tőle. Ott van, mint valami szarv, amivel felöklelhetném a párnámat. De nem lehet, mert butának néznének az utcán. „Egy fiatalember párnával a fején mászkál a városban, s furcsán mosolyog” – kerül elém hirtelen a helyi hírlap sokat sejtető címoldala. Ezt érdekesnek gondolnák, az biztos! Én is meglepődtem mondjuk, amikor először észrevettem magamon. Mi a fene lehet ez? – kérdeztem a tükör előtt, s csodálkoztam is erősen. Tapintom, ott van, lefotózom, megjelenik, csak mások nem látják. Ha megnéznél, lehet te sem vennéd észre, pedig hidd el, hogy ott van! És viszket is, de csak néha. Például most.

Picit beleremegek, ha arra gondolok, hogy egyszer majd valaki észreveszi, és telekürtöli vele a világom. Jönnének a rokonok nézegetni a semmit, amit ők nem is látnak, de sajnálni kell engem érte. Mert, aki látta kellemetlennek mesélte… Mindenesetre biztos nagyon együtt érzőek lennének. Kapnék rá gyógykötést, meg mindenféle krémet. Érkeznének az ágyam mellé doktorok – mert ugye felkelni ilyen állapotban mégsem lehet – s jól teletömnének mindenféle apró pirulával. Hál’isten valaki mindig ott ülne mellettem, hogy tudjon segíteni, amikor válságosra fordul az állapotom. Mert fog, hamarosan! A nagyi is megmondta…

Az is riasztó lenne azt hiszem, ha az a valaki szépnek mesélné a szarvamat. Akkor is jönnének, de inkább nekem kellene menni mesélni az állapotomról. Mert vélhetőleg csoda történt, hogy ez az izé a semmiből odanőtt. Lennének páran biztos, akik kinevetnének, hogy a láthatatlan kinövésemet mutogatom, ami szerintük nincs is ott. Az alapsokaság, viszont el lenne ájulva! – De szép szarvad van! Elnevezted már? Én „szarvikának” hívnám, olyan kis cukimuki!” – hebegi Kati, aki azt hiszi, hogy látja az elváltozást. Pedig nem is. Marika néni meg behozná a közönségtalálkozóra – amit apa szervezett – az egész családját, hogy mindenki láthassa, milyen különleges emberek élnek köztünk, ha ezt nem is látják, csak kevesen. A kis Juditka úgy szalad oda hozzám, mintha látná a dudort, pedig csak muszáj neki. Úgy lökik.

Szerencsére egyelőre még csak én tudok a szarvamról, és nem kell az előbbi két lehetőségtől olyan igaziból félnem. Emlékszem, láttam már valahol hasonlót máson is. Az picit kisebb volt ugyan, de vastagabb. Amikor beszéltem vele – mármint a hölggyel, akin van a szarv – nem tudtam másra figyelni, csak erre az ismerős búbra. Ő meg nem értette, hogy miért nem nézek a szemébe. Időről időre megigazította a haját, és szólt is párszor, hogy nem bámuljam a lenőtt hajtövét. Nem is azt bámultam. Próbáltam kérdezgetni, hogy mi lett más benne, amióta neki is ott van ez a dudor, de ezek a kérdések vagy elrepültek az érzékelése mellett, vagy az én számból nem jött ki hang. Aztán rájöttem, hogy ő nem is tud erről az egészről, s az enyémet sem látja. Én meg még direkt úgy is fésültem a hajamat, hogy a hülye is észrevegye… Na, nesze neked tudatosság!

Érdekes. Most mintha picit más lenne a búbom. Pont olyan kíváncsisággal nézek rá, mint amikor kinőtt. Érzem, hogy megint történni fog valami, el is indulok dolgozni; nem zavar, hogy vasárnap van.

Az utcán két kisgyerek játszik a járdaszegélyre hullott ágakkal, random. Autók zörögnek, nénik köszönnek – inkább egymásnak, mint nekem – a szomszédék lányanyája meg aléltan tolja babakocsijában a kis Annuskát. Ismerem őket, köszönök, mire szó nélkül megállnak. Erzsin még látszik, hogy nemrég szült, de már kezd visszatérni a kamaszos báj puha arcára, a kisbaba, meg pont úgy néz ki, ahogy egy kisbabának ki kell. Játszik a neonzöld babakarikával – a csomagolásra legalábbis ez volt ráírva – és szemlátomást örül nekem. Kis kezével a fejét kezdi simogatni, mintha mutatni akarna valamit. Közelebb hajolva veszem csak észre a szarvacskát a fején. Jé, hát neki is van, s látja az enyémet is; rá is mutat! Együtt örülünk most már, én is nyugodtabb vagyok. Mert mi tudjuk, látjuk és értjük is. Ő még csak némán a karikái között, én már suttogva a hátak mögött, Valaki pedig harsogva mindenek fölött…

2010. június 11., péntek

Nagyapám

Arcod ívében
Pillantásod kékjében
Sóhajod csendjében
Alakod erejében
én vagyok ott.

Lépésed lomhaságán
Tetteid hamuján
Lelked harmatán
Életed diófáján
lenyomatod vagyok.

Mondd, teremtő nagyapám!
Megbújhatok léted ráncán?

2010. június 1., kedd

Levél

- Szia!
- Szia!
- Mit csinálsz itt a fűben?
- Hogy én? Nézem a leveleket.
- A leveleket?
- Igen azokat!
- De hát azok...
- Azok igenis!
- Jó.

(...)

- Nézhetem veled én is?
- Nem, kérlek ne nézd!
- Most miért ne?
- Mert megkértelek rá, azért.
- Jó.

(...)

- Nézem pedig.
- Látom.
- Nem baj?
- Nem.
- De az előbb még az volt.
- Tudom.
- Furcsa vagy.
- Nem vagyok az.
- Jó.

(...)

- Látod ott azt a három ágat, ahogy egymásba kapaszkodva himbálóznak a szélben?
- Látom.
- A legvastagabbon már alig van levél.
- Tudom.
- Azt akkor te nem is nézed többé?
- Nem.
- Azért mert nincs rajta levél?
- Azért.
- Jó.

(...)

- Szia!
- Szia!