Én Téged...

Ismerlek
Szeretlek
Tisztellek
Engedlek
Nézlek
Elhívlak
Megéllek

Ösztönös
Létem
Epedő
Lelki
Játékán

Át
Talállak
!

Férfias

Csend van. Kívül van. Nem akar belém költözni, pedig vágyom rá. Lelkem összekuszált mozaikos láncai egymást fedve nem engedik belém. Lehet nekem is sírni kellene, mint annak a lánynak a szomszéd asztalnál. De - mint mondják - nem lenne férfias. Mert a könny nem férfias. Férfias viszont, ha csúnyára csinálod magad egy kocsmában, s férfias így fenyegetőzni is. Férfias továbbá emberekkel játszadozni. Nagyon férfias kihasználni a másikat. Férfias, ha lopsz, ha hazudsz, ha csalsz, ha félrelépsz. Férfias az is, ha gyengéden díszes álarcot kreálsz mocskos pofád elé. S ami talán a legférfiasabb, ha fogyócikként tekintesz a nőkre az életedben...
Azt hiszem jogos, ha azt modom: nem vagyok, s nem is leszek soha eléggé "férfias"!

Hézagos

Agyoncizellált lelkem megfutamodik.

Epedve lesi az alkalmat, hogy repedéseibe nedves földet öntsön.
Hazudna, rabolna is érte, csak nyerné el végre áhított formáját: gömb alakját.

Egyenletes, csillogó felszín, de üdítő volna
S nem tudná meddig gurulna.
Útja hívogató gödreibe nem szorulna,
futna tovább, az újba bátran szaladna.

Nem, még nem lehet. Legalábbis nem veled,
te ismeretlenül is oly' kacér termőföld,
miből egyszer gyarló testem,
s szikkadt lelkem talán fenségesebb valót ölt.