Kicsöngettek az utolsó óráról. A zajos gyermeksereg ezerfelé indul az iskolából. Szakköre, ebédelni, hazafelé, játszani, randevúzni, sportolni. Ahányan vannak, annyifelé szaladnak. Egy kivétellel. Franciska nem lép semerre. Lábai mereven tartják kimerült testét. Elfáradt az óráktól. Eminens tanulóként buzgón jegyzetelte végig a napot. Kérdezett, válaszolt, aktívan vett részt az előadásokon, s mostanra minden ereje elhagyta. Lassan kezd el sétálni álmosan figyelve a kirakatok sokszínű kínálatát. Egy előtt sokáig időz, s valami újszerű érzés kúszik gondolatai közé. "Kávékülönlegességek!" - hirdeti a tábla. Franciska soha nem ivott még kávét. Itt az ideje egy picit felnőtteskedni - gondolja, s határozottan belép az étterembe, megkeresve a leghátsó asztalt.
Mit hozhatok a szép hölgynek? - kérdezi a pincér kacérkodva
Egy, egy kávét! - érkezik a bizonytalan válasz.
Hosszú legyen, vagy presszó? - kötekedik a felszolgáló
... legyen presszó! - feleli a leány
A rendelés elkészül, a pincér készségesen teszi a kerek asztalra a tálcát.
Milyen kicsi a pohár - csodálkozik Franciska, s óvatosan kortyol belőle. Kínok között nyeli le az első keserű cseppeket. Ez nagyon rossz így - gondolja, s teletölti a csészét cukorral. Kevergeti, fújja, játszik a habbal, majd a következő korty után örömmel nyugtázza az eredményt. Így finom! Sok sok cukorral! Évekig minden nap rutinszerűen ül be kávézni. Mindig ugyanazt kéri, s ugyanúgy issza: édeskésen kellemesen. Így jó neki. (...)
- Hölgyem! A szokásost?
- Hogy mit? - tér vissza Franciska messzire tévedt gondolataiból
- Presszó, sok cukorral.
- Nem, nem köszönöm a cukrot már nem kérem. Tisztán hozza minden nélkül; hadd józanítson!
